A teremtett világba írt objektív isteni rend

Székely János szombathelyi megyéspüspök előadása, mely szeptemberben, a KÉSZ XIII. kongresszusán hangzott el az Országház Felsőházi termében.

Erdélyben a Retyezát-hegység a 2500 méter magas csúcsaival és mintegy nyolcvan gleccsertavával az egyik kedvenc kirándulóhelyem. Gyönyörű, ámulatba ejtően szép. Ahogyan megyek föl a hegy csúcsa felé, gyakran az az élményem, hogy amit a teremtő Isten alkotott, az tökéletes, hibátlan. A patakok, a felhők, a fák olyanok, mint egy kristálytiszta szimfónia, amelyben egyetlen hamis hang sincs. Csak akkor támad rossz érzése az embernek, amikor a turisták jönnek, eldobják a cigarettát vagy a szemetet, bömböltetik a magnójukat. Mintha a teremtés gyönyörű szimfóniájában az ember lenne az egyetlen hamis hang, a maga szeméttel, piszokkal, zajjal teli városaival, torzsalkodásaival és háborúival.

A zsidó rabbik felfigyeltek egy nagyon érdekes dologra a teremtéstörténetben: az első teremtésleírásban tíz alkalommal mondja a szent szerző, hogy „Isten szólt”. A rabbik ennek kapcsán azt mondják, hogy Isten tíz igével alkotta a világot (Abot 5,1). Ezt a tíz igét összekötik a tíz paranccsal, amit ugyanígy tíz igének neveznek. Vagyis összekötik a teremtés igéjét, logikáját, rendjét a tíz parancs igéjével. Mit akarnak ezzel kifejezni? Azt, hogy Isten törvénye, amely Mózes által az emberiség közkincse lett, ugyanaz, mint a teremtő ige. A két logosz ugyanaz. Az egyiket az emberi ész, a tudomány kutatja, a másikat felismeri a hit, befogadja és átadja nekünk a kinyilatkoztatás.

Ugyanezt fogalmazza meg a János-evangélium: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1). Az idők teljességében ez a Logosz, ez az isteni Bölcsesség testet öltött. A teremtő Ige és a megtestesült Ige ugyanaz.

Az ókorban az emberiség azt gondolta, hogy a megismerés objektív. Olyannak látom a valóságot, amilyen. A felvilágosodás során kétely merült fel az emberiségben azzal kapcsolatban, hogy van-e egyáltalán objektív igazság, és ez megismerhető-e. Arra jöttek rá a gondolkodók, hogy a megismerésben az alany aktív, nemcsak befogadunk információkat, érzeteket, hanem rá is vetítünk a világra – ahogy Immanuel Kant fogalmazta – velünk született kategóriákat. Vagyis minden ismeretünkben benne van a szubjektum, ezért az objektív valóságig (Ding an Sich) nem tudunk eljutni. Csak azt tudom megismerni, amilyennek én látom a világot. Mi következik ebből? Az, hogy objektív igazság nincs, minden véleményt tolerálni kell. Csak egy dolgot nem tolerál modern világunk, ha valaki ki meri mondani, hogy igazság igenis létezik, megismerhető, hogy a jó és a rossz, az igazság és a hazugság nem azonos.

Mi van emögött a felvilágosodás kori fordulat mögött? Egy részigazság. Az ismereteinkben valóban benne van az alany. Színek például – az emberi és állati színérzékeléstől függetlenül – nincsenek. A fénysugarak nem színesek, közöttük mennyiségi különbség van: az egyiknek nagyobb a frekvenciája, a másiknak kisebb. Az ember (és a színérzékelésre képes állat) mégsem mennyiségi különbséget érzékel, hanem minőségit: pirosat, kéket és zöldet. Vagyis az ember hozzátesz valamit a valósághoz. Az alany aktív a megismerésben. A kanti elgondolás tévedése, hogy gyökeresen, teljesen szétválasztja az alanyt és a tárgyat.

Heidegger rámutatott arra, hogy az ember is az objektív igazság része, sőt az emberben tudja feltárni önmagát a valóság legmélye. Objektum és szubjektum között nem ellentét van, nem éles határ. Az ember is része a nagybetűs objektív valóságnak. Ha meg szeretném tudni, miért van az univerzum, mi az értelme, az oka és a célja, akkor nemcsak objektíven mérhető dolgokat kell megvizsgálni, hanem meg kellene hallgatni Mozart Requiemjét vagy ámulva megnéznem Michelangelo Pietáját. Ami a leghitelesebben szubjektív, az egyben a legobjektívebb is. És mindkettőnek, az objektív és a szubjektív világnak egy törvénye van: a tíz ige. Benne van az atomokban és benne van a lelkünkben.

Benedek pápa nagyszerűen mutatott rá, hogy az emberiségnek a felvilágosodás kori kamaszos lázadása nem abból az elvont felismerésből ered, hogy az objektív világot nem tudja megismerni, hanem egy nagyon mély erkölcsi döntésből. A modern ember nem megismerni akarja a világot, mert tudja, hogy ha meg akarná ismerni, rá kellene döbbennie, hogy az univerzumot nem ő alkotta és nem ő szabott neki törvényt. A mai ember nem akarja megismerni világot, mert nem akar a törvénye szerint élni, hanem használni akarja, lehetőleg korlátlanul: a nyersanyagokat, a saját testét, az identitását.

Mai világunk egyik legnagyobb baja, hogy a szabadság fogalmát teljesen félreérti. Azt gondolja, hogy a szabadság a valóságtól való elszakadás, önkényes és tetszőleges cselekedetek végrehajtása. Elfelejti, hogy az értelmünk természete szerint az igazra, annak megismerésére irányul. Nem attól értelmesebb az ember, minél többször téved. A másik alapképességünk, a szabad akaratunk pedig természete szerint a jóra irányul. Nem akkor szabad az ember, ha össze-vissza dönt, hanem akkor, ha felismeri az igazi értéket. Ha megtanul szeretni és szárnyalni. A szabadság lényege nem a valóságtól elszakadó önkény. A szabadság az akarat, ami felismeri az értéket, és elindul felé.

Az ökológiai katasztrófa egyre fenyegetőbb réme, véleményem szerint üdvös kijózanodás a kicsit nagyképű, modern ember számára. Sokan azt gondolják, hogy a zöld gondolat liberális és baloldali típusú gondolat, keresztényektől, konzervatív gondolkodóktól távol áll. De ez nem így van. A teremtésvédelem abból a meggyőződésből fakad, hogy van az univerzumnak egy gyönyörű, Isten által adott rendje. Ugyanez a rendje megvan a családnak, az emberi élet tiszteletének, a gazdasági életnek, a kultúrának. A teremtésvédelem nagyon is konzervatív gondolat. A mai gyerekekhez, fiatalokhoz nagyon közel hozhatjuk a hitet, a világlátásunkat a teremtésvédelmen keresztül.

Ugyanerre figyelmeztet minket a vízözön története (Ter 6–9): az egész világot elárasztotta az erőszak és összeomlik a világ addigi rendje. A felső vizek és alsó vizek – amiket Isten a kozmosz, a rendezett világ megteremtésekor szétválasztott – összekeverednek. Az ég csatornái és a mélység forrásai megnyílnak. A kozmosz visszahull a káoszba.

Mit akar ezzel elmondani a szent szerző? Azt, hogy az ember felelőssége, hogy megőrizze a teremtett világot. Ha az ember önzően, erőszakosan bánik vele, ha kizsákmányolja, ha csak a profitra törekszik, akkor a világunk összeomlik. Ezt mondja el a Biblia zseniális módon sok ezer évvel ezelőtt. Megmutatja azt is, hogyan menekülhet meg az ember: Noé bárkájában. A bárka méretei megegyeznek a salamoni templom, illetőleg a pusztában megépített szent sátor méreteivel. A bárka a templom szimbóluma. A Noé történetének bibliai leírása azt mondja el, hogy a menedék az erőszak vízözöne elől a templom, az egyház, az Isten népe, ahol az emberek Isten törvénye szerint élnek. Nem erőszakban, hanem testvérként, egymást tiszteletben tartva. Vagyis a szeretet igéjét kell követnünk ahhoz, hogy a teremtett világot megőrizzük.

A teremtett világ megóvásának az egyik legfőbb ellensége a profitéhség. Ez egy teljesen másfajta gondolkodás, amely nem szeretetben, nem harmóniában, nem testvériségben gondolkodik, hanem birtoklásban, mennyiségi növekedésben, élvezetben, hatalomban. A teremtett világ megóvásának egyik legfőbb akadálya, hogy a gazdasági élet elszabadult, nem ismer erkölcsi törvényeket. Úgy tartják sokan, hogy ez egy erkölcsmentes terület, szabad verseny, győzzön az erős. Egyetlen célja van, a haszon. Mi, keresztények azt gondoljuk, hogy a gazdaság – mint minden emberi tevékenység – végső célja az ember. A Földünkön élő minden embernek, és a teljes embernek – testnek és léleknek – a kibontakozása, kiteljesedése.

A elszabadult, erkölcstelen gazdaság lehetetlenné teszi a teremtett világ megóvását. Talán ismerjük a „jövedelmi pezsgőspoharat”. Ez azt mutatja, hogy az emberiségnek a legszegényebb negyven százaléka napi kétdolláros jövedelem alatt van, a legfelső nagyon szűk rétege pedig lefölözi a Föld javainak nagy részét. Ha egy százfős faluhoz hasonlítanánk az emberiséget, akkor ebben körülbelül harminc ember lenne, aki mindig jóllakik. Ennek kb. a fele egy kicsikét túltáplált is lenne. Körülbelül ötven százalék lenne, aki gyakran éhes. Körülbelül húsz olyan ember lenne, akik az éhezés miatt egészségi károsodást is szenvednek. És lenne egy valaki közülük, akit állandóan az éhhalál fenyeget.

Sokan azt gondolják, hogy a boldogsághoz hozzásegít a birtoklás. Tudományos kutatások mutatják, hogy egy idő után a több birtoklás nem vezet több boldogsághoz. Mert az ember nemcsak anyagi javakból áll, hanem emberi kapcsolatokból, élményekből, családból, művészetből, tudományból, kultúrából.

A modern gazdaság célja a haszon, amit erkölcsmentes területnek tekintenek. A társadalomban lehet beszélni szeretetről, szolidaritásról, de a gazdaság egyetlen törvénye a szabad verseny. Ha elképzelnénk egy házaspárt, akik szabad versenyes logikával rendezik be az életüket, ahol a férj és a feleség arra törekszik, hogy ő legyen boldog, az ő akarata teljesüljön, abból soha nem születne boldog házasság, boldog család. Éppen így a szabad versenyből soha életerős és boldog nemzet és emberiség nem lesz. A szabadversenyes világ nagyon sok megkeseredett és boldogtalan embert termel ki. Sokan azt mondják, nem szép ez a szabadversenyes logika, de működik: az evolúció folyamán az erősebb, a hatalmasabb, az ügyesebb állatfajok felfalták a gyöngébbeket. Így tudott fejlődni az élet.

Ez azonban óriási tévedés, már az evolúcióban sem ez történt: a legerőszakosabb állatfajok nagy része kipusztult, mert felfalták a saját táplálékláncukat vagy a fajtársaikat. Nem a legerőszakosabb állatfajok maradtak meg, hanem a legalkalmazkodó-képesebbek.

A katolikus egyház arra mutat rá, hogy a szabad verseny nem lehet a gazdasági élet alaptörvénye. Erkölcsi törvények, az igazságosság, a méltányosság kellene, hogy irányítsák (Quadragesimo anno 88; Centesimus annus 40). A katolikus társadalmi tanításnak, bár védi az egyén szabadságát, ami fontos és jó, de soha nem tekinthető egy mindenekfölötti jognak, mert megelőzi a földön élő minden embernek az emberhez méltó megélhetéshez való joga (Centesimus annus 43). A földet a teremtő Isten minden embernek szánta, vagyis a magántulajdonnak van korlátja, amit be kellene építenünk a jogrendszerünkbe és a gazdasági életünk rendszerébe is.

A gazdasági életünk egyik legfőbb problémája, hogy nagyon kevés helyre koncentrálódott a tőke. Becslések szerint a Föld leggazdagabb nyolc emberének akkora vagyona van, mint a világ lakossága szegényebbik felének, három és fél milliárd embernek összesen. Kevés helyen van a tőke, kevés helyre megy a haszon, s ez a kevés ember óriási befolyással bír a világ és az emberiség életét érintő döntésekre. Torzul emiatt az emberiség életlehetősége és jövőképe.

Nem a mennyiségi növekedés, nem a harácsolás, hanem a tisztelet, az önmérséklet az élet útja. Az ökológiai megtérés azt jelentené, hogy a hatalmasok szívébe is helyet kap az objektív isteni törvény tiszteletben tartásának a gondolata. Nemcsak ökológiai, szűken vett zöld területeken, hanem a gazdasági életben, a családvédelemben, az emberi élet védelmében is. Az egyházon belül pedig azt kellene, hogy jelentse, hogy tanítjuk az egyház gyönyörű tanítását a társadalomról, a gazdaságról, a környezetről – nemcsak az egyházi iskolákba járó gyerekeknek, hanem közéleti személyeknek is.

A végítélet bírája azt fogja majd mindannyiunktól kérdezni: éheztem, és adtál-e ennem? Szomjaztam, és adtál-e innom (Mt 25,31–46). És azt is meg fogja kérdezni, milyen bolygót hagytál a következő nemzedékre?

Szerkesztette: Rochlitz Bernadett