„Emberé a munka, Istené az áldás” - Agrárium az aszály idején
A KÉSZ 2022. szeptember 17-én tartotta XIII. kongresszusát keresztény felelősségünk a teremtett világban címmel a parlamentben. Nagy István agrárminiszter „Emberé a munka, Istené az áldás” – Agrárium az aszály idején című előadásának szerkesztett változatát alább olvashatják.
Megtisztelő az a felkérés, hogy együtt gondolkozhatunk. Jó, hogy újra együtt vagyunk, mi, keresztény értelmiségiek, küldetésünk összes lehetőségével és felelősségével.
Az aszály óriási problémát jelent a mezőgazdaságban, de átvitt értelemben, a lelki aszály is károkat okoz. Ha figyeljük az európai politika irányát, könnyű párhuzamot vonni, hogy a földjeinken, a természetben megjelenő aszály mellett mekkora hatása van a lelki elsivatagosodásnak a mindennapi életünkben. A legutóbbi kongresszus óta eltelt időben mintha gyorsabban forogna velünk a világ, a kihívások megszaporodtak. Mint a vírus, amely egy időre leláncolt bennünket, a kihívások is újabb és újabb helyeken, újabb és újabb köntösben ütik fel a fejüket.
Van tehát tennivalónk bőven, de az ilyen alkalmak arra is lehetőséget nyújtanak az Istenben hívő ember számára, hogy kilépjen a hétköznapok körforgásából, és lelassítva lépteit, önmagára, a gondolataira, a lelkére is legyen figyelme. Mert vannak kérdések, amelyeket nap mint nap fel kellene tennünk magunknak a saját és a körülöttünk lévők, a közösségeink érdekében.
Megtettem-e mindent, ami tőlem tellett? Jól sáfárkodtam-e a tehetségemmel? Ha több ember van a gondjaimra bízva, hűséges sáfárja voltam-e a rám bízott közösségnek? Tudok-e örülni annak, amim van, vagy csak azt veszem észre, ami nincs? Még pontosabban: hálát adtam-e a Jóistennek azért, ami megadatott, vagy csak a panasz hangján tudok megszólalni a miatt, ami esetleg nem sikerült?
A jó sáfár tudja, a rábízott dolgokkal annak tudatában gazdálkodik, hogy előbb-utóbb számot kell adnia tevekénységéről. Ha pedig így van, mennyivel jobb ezt nap mint nap gyakorolni! Ha ezt tesszük, nemcsak az eljövendő számadás lesz sokkal könnyebb, hanem a hétköznapjaink is jobbá válnak. Hiszen azzal a boldog tudattal térhetünk nyugovóra, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk. Így a lehetőségeinkhez képest testben és lélekben, anyagiakban és szellemiekben is megerősödhetünk. Ha így cselekszünk, a hétköznapok válnak az ünnepnapokhoz hasonlatossá, és nem fordítva.
Pál apostol levelében arra hívja a római híveket, hogy életükben az istentisztelet ne csak időszakos program legyen, hanem mindenre terjedjen ki. Ne a hétköznapok fogják közre az istentiszteletet, hanem az istentisztelet határozza meg a hétköznapokat. A keresztény ember minden tevékenységét úgy végezze, mint ami Isten előtt zajlik, és amivel végső soron Istennek akar szolgálni. „Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” (Róm 12,1–2).
Mélyen hiszek abban, hogy ha eleget teszünk Szent Pál felszólításának, az öröm lesz osztályrészünk, és ez kisugárzik a környezetünkre. Így egymásnak is jobban tudunk örülni, és hálát tudunk adni egymás létezéséért. Fontos, hogy ne csak a másik ember hiányát vegyük észre, és ne csak akkor örüljünk neki, ha jól teljesít, hanem „alanyi jogon” járjon a körülöttünk lévőknek a jóindulatunk. A bizalmunk adta erő segítségével pedig a teljesítmény sem marad el, s azon rajta lesz Isten áldása.
A keresztény értelmiségiek összejövetelei bizonyossággal szolgálnak arra, hogy a KÉSZ megkerülhetetlen szellemi központja, erőforrása az országnak. Kongresszusaik témái mindig rávilágítanak a társadalom, a gazdaság aktuális, az egész nemzetet foglalkoztató kérdéseire.
Az összes kihívás közül, ami az utóbbi időkben ért bennünket, az én közösségi szolgálatomat meghatározó területeken a legnagyobb hatású és legtávolabbra tekintő kihívás az aszály.
Hívatlan, de nem ismeretlen vendég: időről időre meglátogat bennünket. Ismerjük, éppen ezért tavasszal, sőt még a nyár elején is bíztunk abban, hogy elmegy, és helyére megérkezik az égi áldás. De nem jött meg, és a hazai termőföldek 80%-át érintette a kisebb-nagyobb mértékű aszály, és a földek ötöde kiszáradt.
A kormány ebben a helyzetben is a gazdák mellett állt: lehetett és még lehet is pályázni öntözéssel kapcsolatos fejlesztésekre. A baj mértéke azonban akkora, az ország olyan sok régiójában érintette a gazdálkodókat, hogy azonnali, mélyre ható és széles körű intézkedésekre volt szükség.
Megalakult az Aszály Veszélyhelyzeti Operatív Törzs, és a gazdálkodók gyors megsegítéséről döntöttünk. Az első döntéseink egy öt pontból álló intézkedéscsomag volt, aminek részeként hitelmoratóriumról határoztunk, amelyet 2023 végéig lehet igénybe venni. A bajba jutott állattartók számára hárommilliárd forint összegű takarmányszállítási támogatási keretet biztosítunk. Emellett a mezőgazdasági területek öntözését kiszolgáló állami öntözőművek megnövekedett energiaköltségének támogatására 1,4 milliárd forint többlettámogatást adtunk. További segítségként a termelők rendkívüli vízhasználati igényükre vonatkozó kérelmeiket újból benyújthatták, és az igényeket a hatóság automatikusan engedélyezi. A biztosítóknak pedig az aszálykár bejelentésétől számítva tizennégy nap alatt folyósítaniuk kell a gazdálkodók részére a megítélt összeget.
Ezen eszközök mellé érkezett a legújabb, amely három százalékra kívánja leszorítani a kormányhivatalok által igazolt aszálykárral sújtott növénytermesztők, és az állattartók által újonnan felveendő Agrár Széchenyi Kártya Folyószámlahitel éves kamatát.
A legnagyobb bajban azonban a legkisebbek voltak, akiknek sem önrészük, hogy bármilyen beruházást végezzenek, sem pufferkapacitásuk nincsen, amivel a hosszú távú túlélést lehet biztosítani, megnyílt számukra egy tizenötezer eurós keret lehetősége, melyet önrész nélkül igénybe vehetnek. Ezzel az intézkedéssel meg tudjuk őrizni a kisgazdaságok sokszínűségét, a biodiverzitást, a hagyományos életformát, a teremtett világunk minőségét. Arra törekszünk, hogy mindenhova megérkezzen a segítség, ahol indokolt. De a közpénzekkel való felelős gazdálkodás mérlegelést igényel, és sorrendet kell felállítani az igények között. Az ország alapvető érdeke az őszi mezőgazdasági munkák zavartalan megkezdése, és az is nemzetstratégiai érdek, hogy az élelmiszertermelés folyamatosan biztosított legyen.
Az azonnali segítségnyújtáson túl nem vagyunk felkészületlenek a szélsőséges időjárás okozta káresemények kezelésére. Nem szabad megfeledkeznünk arról az európai összevetésben is kiemelten fejlett és több pilléren nyugvó mezőgazdasági kockázatkezelési rendszerről, amelyet az elmúlt években építettünk ki. Az aszálykárok okozta bevételkiesés enyhítésére szolgál például az a kárenyhítési alap, amely a termelők befizetéseiből és az állam ugyanakkora mértékű hozzájárulásából áll össze. Eredményként könyvelhetjük el azt is, hogy az elmúlt öt évben több mint háromszorosára, tízezer fölé nőtt azoknak a gazdálkodóknak a száma, akik a kormányzat által támogatott díjjal kötöttek aszálykárra biztosítást. Az így lefedett terület nagysága tavaly már meghaladta a hatszáz-ezer hektárt. A gazdálkodók által megkötött biztosítások önrészéhez hatvanöt százalékkal a minisztérium is hozzá tud járulni, erre tizennégy milliárd forintot csoportosítottunk át.
De nemcsak a kockázatok kezelésében és a kárenyhítésben vannak eredményeink. A magyar mezőgazdaságban a biztonságos élelmiszerellátás egyik alappillére az öntözés. Az elmúlt években jelentős erőfeszítéseket tettünk az öntözéses gazdálkodás fejlesztése érdekében: létrejöttek az öntözési közösségek, és több tízmilliárd forint értékben valósultak meg öntözési beruházások.
Országosan a több mint 174 200 hektárnyi vízjogilag engedélyezett öntözhető terület 48,8 százalékát, valamivel több mint 85 ezer hektárt öntöztek 2021-ben. Az elmúlt öt év adatai alapján megállapítható, hogy az üzemre engedélyezett és a ténylegesen öntözött vízmennyiségek közti különbség folyamatosan nő, aszályos években sem csökken jelentősebben.
A vízzel gazdálkodni kell, nem áll rendelkezésre korlátlan mennyiségben. Ma már sokkal kevesebb vízből kellene elérnünk ugyanazt a terméseredményt. Idén a Tisza vízhozama hatvan százalékkal, a Dunáé negyven százalékkal volt kevesebb. Vagyis a technológia és a pénz nem megoldás mindenre. Szemléletváltásra van szükség. Sokkal inkább meg kell becsülni a helyben lévő tudást. Azt a tapasztalatot, hogy hogyan lehet a vizet megőrizni. Hogyan lehet bő víz idején a vizet betárazni, ölelgetni, dédelgetni, tározótavakat létrehozni. Azok nemcsak a gazdálkodókat segítik, hanem a párolgással csökkentik a hőmérsékletet a légköri aszály mértékét, a porképződést. Ez pedig mindannyiunk számára jobb életlehetőséget, életfeltételt teremt.
A vízre azonban nem katasztrófaként kell tekinteni. A folyóinkat nem magas gátak közé kell szorítani, és minél gyorsabban elvezetni a területre érkező csapadékot, hanem bő víz idején a lehető legnagyobb mennyiséget kell megőrizni belőle, hogy szükség esetén majd föl lehessen használni. Sajnos ma még kevesebb víz érkezik Magyarország területére, mint amennyi távozik. A jövő generációk iránt érzett felelősségünk nem engedi, hogy elhasználjuk az ivóvízbázisunkat. A felszíni vizeinket kell odavezetni, ahol az öntözés szükséges. Át kell gondolnunk, mely területen mit érdemes termeszteni, mely területen milyen gazdálkodást kell folytatni. Szemléletváltásra van szükséges az életünk minden területén.
Magyarország területének hatvan százaléka művelhető föld. Ennek a felén termesztünk gabonát (búzát, kukoricát és árpát), húsz százalékán pedig ipari növényeket (napraforgót és repcét). Két legfontosabb mezőgazdasági terményünk, a búza és a kukorica is a kiszolgáltatottabbak közé tartozik az éghajlatváltozás szempontjából. Termésátlaguk harminc százalékkal csökkenhet a század végére több tanulmány szerint. Az öntözés érdemi választ jelenthet a klímaváltozás okán egyre szélsőségesebbé váló termesztési viszonyok kezelésére.
Magyarország éghajlati adottságai mellett az aszály elleni küzdelem nemzetgazdasági szintű stratégiai kérdés. Az elmúlt években a szélsőséges időjárási helyzetek – aszály, árvíz, belvíz – előfordulásának gyakorisága és intenzitása növekszik, így a megfelelő vízellátottság várhatóan a jövőben is probléma lesz. Ezért az aszálykárok csökkentésének lehetőségeit, az erre való felkészülést a kormány kiemelten kezeli.
Az aszály elleni védekezés hatékonyságának növelését és a vízzel való ésszerű és takarékos gazdálkodást célozza az a változtatás is, amely a 2023-tól induló Közös Agrárpolitika (KAP) keretében a környezeti, klímavédelmi és biodiverzitás szempontjából értékes területeknél is elérhetővé teszi a mezőgazdasági területek után fizetendő alaptámogatást. Nem érdekünk, hogy olyan területeken, ahol a belvíz sokszor előfordul, a gazdák lecsapolják. Sokkal inkább érdekünk, hogy tárolják a vizet. Fizetünk azért, hogy ugyanúgy tudják igénybe venni a támogatásokat, mintha termelnének, mert sokkal magasabb célt tudnak kitűzni maguk elé: az élet fenntartásának folytatását. Környezetünk védelme ugyanis nemcsak természetvédelem, hanem teremtésvédelem is. Ugye érezzük, hogy a kettő között mekkora különbség van? Minden döntésünket, minden munkánkat e kettő közti különbségnek kell áthatni. Egy jobboldali, keresztény-konzervatív kormány intézkedéseinek ezt kell hangsúlyozniuk és láthatóvá tenniük.
Tekintettel a beruházások magas költségigényére, az állam is beszáll a fejlesztésekbe: öntözési igazgatási szervként a Nemzeti Földügyi Központ 2020 óta kilenc, a vízellátást biztosító volt üzemi mű rekonstrukcióját célzó állami beruházás megvalósítását kezdte meg. A főművek, illetve a harmadlagos művek fejlesztésével több tízmilliárd forintos nagyságrendben valósultak meg infrastrukturális beruházások.
Az egyre gyakoribbá váló kedvezőtlen és szélsőséges klimatikus hatásokra a növénytermesztés csak akkor tud eredményesen válaszolni, ha a talaj védelmét elsődlegesen kezeli. Egészségesebb talajban tudunk ugyanis ellenállóbb kultúrnövényeket termelni. A klímaváltozás következtében tapasztalható extrém aszályos időszakok miatt nagy jelentősége van annak is, hogy a gazdák egyre nagyobb hangsúlyt helyezzenek a fenntarthatóság elveinek megfelelő gazdálkodási formákra, például a forgatás nélküli talajművelésre vagy a vízmegtartást segítő agrotechnológiai elemekre.
Hagyományaink egy részét is felül kell vizsgálnunk a vízmegtartás érdekében: a forgatás nélküli talajművelés segíthet a vízőr technológia alkalmazásában. Amellett, hogy átgondoljuk, az egyes tájegységeken milyen, a szárazsággal szemben ellenállóbb növényeket termesztünk, a vízválságra adandó válaszként a meglévő talajvízzel és a csapadékkal is gazdálkodnunk kell – sokkal fegyelmezettebben és hatékonyabban, mint eddig bármikor. Fogalmazhatok így is: ez a 21. században a túlélésünk záloga.
Ha mindezt a munkát elvégezzük, és hittel végezzük, ember és Isten színe előtt teljesítettük a kötelességünket. Ahogyan a Zsoltárok könyvének 127. fejezete üzeni: a legfontosabb, hogy hittel végezzük a munkánkat. Mert akkor azon a munkán ott lesz az áldás is. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.”
Máté evangéliuma ezt így fogalmazza meg: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek” (Mt 6,31–33).
Ha alkalmas eszközök vagyunk Isten kezében, az áldás nem marad el. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy munka nélkül nem tud megnyilvánulni Isten akarata és jóindulata, szeretete sem. Emberé a munka, Istené az áldás – az üdvösségünk és a boldogulásunk érdekében mindkettőre szükség van, egyik sem érvényesül a másik nélkül. Ha összefogunk, cselekszünk, akkor a legnagyobb nehézségek közepette sem az elkeseredés lesz úrrá rajtunk, hanem a remény önti el a lelkünket. Egy „aprócska” kívánalom még: a hitünk nyilvánuljon meg a cselekedeteinkben. Ha így teszünk, ha Isten áldásában bízva munkálkodunk, a sokat emlegetett hét bő esztendő után sikerülhet meghosszabbítani a jó éveket, mielőtt beköszönt a hét szűk esztendő, amely felé a világ tart. Ha azonban felüti a fejét a széthúzás és az azzal kéz a kézben járó bizalmatlanság, a legjobb törekvések sem érhetnek célt. Sem kisebb, sem nagyobb közösségekben. Ezzel szemben, ha rátalálunk a bizalomra, önmagunkban és a környezetünkben, akkor nehéz időkben is hegyeket tudunk megmozgatni. A bizalom légkörében, amely az összefogás, az együttműködés alapja és kovásza, a legnagyobb problémák is megoldhatók. Nem szükségeltetik ehhez emberfeletti teljesítmény, csak éppen annyi, amennyit az ember a hétköznapokban egyébként is megtesz a maga őrhelyén.
Higgyünk tehát Istenben és bízzunk embertársainkban! A balatonszárszói református találkozón így vallottam erről:
„Ahogyan öregszem és a kihívások egyre nőnek, azt vettem észre, hogy az imáim rövidülnek. Korábban sokszor részleteztem Isten felé, hogy mit szeretnék és mit kérek. De tanultam egy nagyon fontos dolgot. Csak azt kell kérjem, hogy tegyen engem alkalmas eszközzé arra, amit rám bíz. Legyek alkalmas eszköz az Ő kezében. És hogyha alkalmas eszköz tudok lenni, akkor jöhet bármi. Csak legyek alkalmas eszköz. Mert akkor tudok jó döntéseket hozni, akkor tudok jót cselekedni, akkor tudok megfelelni annak a társadalmi elvárásnak, amit elénk állítanak. Higgyék el, nem könnyű. Nincs olyan döntés, aminek mindenki örülne. Nincs olyan döntés, ami osztatlan örömet okozna a társadalomnak. És sosem a boldogok jelzik a boldogságukat, hanem mindig az elégedetlen emberek. Ez irtózatos teher. Lelkileg elviselni, hogy az ember azt érzi, mennyire nyomorult vagyok, hogy mindig csak a gondok jönnek. És ehhez nagyon-nagyon kell a lelkierő. Nagyon kell tudni azt, hogy a szándék jó, magamnak legalább tudnom kell, hogy amit akarok, arról meg vagyok győződve, hogy jó. És ahhoz, hogy jó döntéseket lehessen hozni, ahhoz kell, hogy az ember alkalmas eszköz legyen a Jóisten kezében.”
Végül azt kívánom mindannyiunknak, hogy ki-ki a maga őrhelyén, amikor ellátja a nem kis teherrel járó küldetését, segítsen a környezetének azzal is, hogy a hitét nyilvánosan megvallja. A hit ugyanis nem magánügy! Már csak a közelgő népszámlálás miatt sem az.
Hitünk megvallása, megélése a közösség előtt segíthet abban, bátorítást adva magunknak és a környezetünknek egyaránt, hogy nap mint nap megújulhassunk, és alkalmas eszközök legyünk a Jóisten kezében ahhoz, hogy tehetségünkkel jól sáfárkodva, betölthessük hivatásunkat.