A család: pro Deo et patria

Michael W. Banach érsek, apostoli nuncius: "A család: pro Deo et patria"
(a KÉSZ XIV. kongresszusán elhangzott angol nyelvű előadás fordítása)

Beszédemet a mai fiatalok tapasztalatairól való elmélkedéssel szeretném kezdeni. Nekem úgy tűnik, hogy ezek szoros összefüggésben állnak a család társadalmi és egyházi szerepével.[1] A fiatal generációk valóban a mai családokban élnek, mintegy színes lenyomatát adva az azokban munkálkodó valóságnak. Megérthetjük-e mi, a korábban született korosztályok tagjai a fiatalabb generációk szellemiségét, elvárásait, kínzó problémáit, azokét, akik első kézből tapasztalják egy olyan rendszer ellentmondásait és bizonytalanságait, ami egészében nem is létezett akkor, amikor mi annyi idősek voltunk, mint most ők? Különösnek hangzik, de a mi fiatalságunk nagyon különbözött az övékétől. Gyengeségeik nem csak a mieink: nekik több és különböző; egyesek szerint nekik borúsabb kilátásaik vannak, mivel mi a múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveiben nőttünk fel, a hedonizmus korában, és egy könnyebben érthető, kevésbé összetett világban; így az ő belső és külső világuk a mi tapasztalatainkból kiindulva csak részben érthető.

Emiatt rendkívül nehéz arról elmélkedni, hogy a fiatalok, akik csak nemrég léptek fel az élet színpadára, nehezen találják helyüket a világban és nehezen igazodnak el benne. A körülöttük levő világ megfosztotta őket hitüktől, ezért elveszettnek tűnnek: végtére is a mi örökségünk terheit cipelik. Úgy érezzük, hogy a saját tapasztalatainkat kell átadnunk nekik, a saját jó-rossz modelljeinket; azonban ezek annak a világnak, a mi világunknak voltak a modelljei, és már nem az ő világuké, azért, mert minden nagyon gyorsan megváltozott és a változás olyan utakra vezetett, amit csak nagyon kevesen láthattak előre. És most mi is és ők is szorult helyzetbe kerültünk: senki sem tudja pontosan, hogy merre tovább, és ez árnyat vet minden vizsgálódásra, prognózisra és programra.

A berlini fal 1989-es leomlása olyan vízválasztó marad, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül.[2] Sok folyamat elindítója volt. Elhozta az ideológiák összeomlását: maguk a politikai pártok is megváltoztatták a nevüket, legalábbis sok országban; de számos olyan intézmény, amely addig természetszerűen összetartott, nemcsak elveszítette azt az erőt, ami egybefogta és többé-kevésbé értelmet adott cselekedeteiknek, de új erőt is kölcsönzött, arra ösztönözve őket, hogy folytassák elődeik munkáját. Az apáknak gyermekeik születtek, és ezek a gyermekek folytatták az apák munkáját; az élet ezen folytonossága nagyon fontos az identitás, a kohézió és a bizalom létrehozásában, amelyek a mai világban többnyire homályossá váltak, legalábbis Nyugaton.

Ehhez jön a vallásgyakorlás összeomlása és a hit átadásának hiánya vagy akadályozása, ami már 1989 előtt elindult. Nem titok, hogy a legtöbb nyugati fiatal számára a templomok „nem-helyek” (non-places), ahova úgy lépnek be, mintha kocsmába mennének, mert már egyáltalán nincsenek tisztában magának a szentségnek a jelentésével. Ezek furcsa helyek, ahol az ember nem tudja igazán, hogyan kell viselkednie. Általánosságban elmondható, hogy még csak vallásellenesség sincs, az előző generációk által hirdetett ún. „tudományos” ateizmust és antiklerikalizmust, melyek erősen jelen voltak a társadalomban, ma már kevesen követik.

Egy olyan világot hoztunk létre, ami nem ateista, hanem, ha meg akarjuk határozni: „isten nélküli”,

mert Isten már nem jelenik meg az irodalomban, a filmen, az újságokban, a televízióban, a dalokban vagy a közösségi médiában, olyan világábrázolásokban, amelyek pontosan tükrözik mindegyikünk életét, azt, ahogyan látjuk magunkat és vezetjük az életünket.[3] Közöny... Ezzel együtt számos történet él a hit visszanyeréséről, még a fiatalok között is: minden pap, aki tudja, hogyan hallgassa meg őket, nagyon vigasztaló történeteket tudna mesélni.

Nem felejthetjük el a COVID-19 világjárvány és a lezárások által okozott traumát, aminek nagyságát még fel sem mérték teljesen.[4] Az egészség védelme érdekében át kellett térni az online órákra – ez volt a szükséges minimum –, de a hosszú ideig tartó, félelemből elrendelt elszigeteltség úgy égett bele a gyermekek elméjébe, mint egy háborús emlék, és a visszatérés a normális életbe nem feltétlenül jelentette azt mindenki számára, hogy feladja ezt a nézőpontot. Nem voltak iskolai órák, csak virtuálisan, de a virtuális nem valós. Arcok voltak – arcok a képernyőn, és ott úgy tűnt, együtt vannak, azonban a valóságban mindegyikük egyedül volt, és a videón tapasztalt összejövetel csalóka volt. Nehéz megállapítani, hogy részt vettek-e az órákon vagy sem, puskáztak-e a dolgozatnál vagy sem, és mindenki úgy gondolta, hogy másképp nem lehet csinálni.

Lehetséges, hogy a helyzet fokozatosan rendeződik, azonban a sebek még mindig láthatóak, és hozzáadódnak a fiatalokra jellemző törékenységhez és ahhoz az ellenséges és kemény élethez, amit a felnőttek hagyományoztak rájuk. Persze széles körű probléma a lelki törékenység, amit a pandémia csak tovább súlyosbított, különösen a fiatalok és az egészen fiatalok körében. Az elszigetelt emberek világában a leggyengébbeket eltapossák: mindig is létezett a gyengék bántalmazása (bullying), azonban ez mára már drámai méreteket ölt. A személyiség fejlődésének természetes igénye a lehetőségek bővítésére sarkall; ezt az iskolák, különösen az egyetemek helyesen az érdemek mentén támogatják. Az agresszív és egészségtelen versenyszellem azonban nem segít, hanem öl.[5]

Az öngyilkosságok számának szédítő növekedése számos országban az egyetemisták, sőt a középiskolás diákok körében is különösen aggasztó. Az influenszerek könnyű sikert ígérő példája nem engedi azon elkerülhetetlen kudarcok megélését, amelyeket az élet mindannyiunk számára tartogat, és meggátolja a rugalmasság képességének kifejlődését a mi bősz, individualizmussal teli világunkban.

Szemünk többé nem a valóságot látja, hanem annak csupán egy képét: először a mozi, majd még sokkal inkább a televízió varázslata sokszorozódott meg, és ezáltal létrejött az a korszakos különbség, ami kettéválasztotta a világot a valóságra és egy fantáziaképre. Így az életünket magát vetítették ebbe a fantáziaképbe, ami arra késztet, hogy olyan létezést éljünk meg, amely nem valóságos, hanem elvarázsolt, ragyogó színekben pompázó; egy olyan tündérmese, amiben hajlandók vagyunk hinni.[6] Mobiltelefonjaink képernyőin folyamatosan egy olyan világ képgalériájához kapcsolódunk, amely nem a világot mutatja, hanem kísérteteket, amelyek meggyőzőek és vonzóak; egyfajta reklámot – nem termékek, hanem az élet mint termék vagy fogyasztási cikk reklámját, amely arra késztet minket, hogy belépjünk ebbe a kettős világba. Többé nem azt mondjuk: „Cogito ergo sum – Gondolkodom, tehát vagyok.” Ehelyett René Descartes francia filozófus szavait átírva azt mondjuk:

„Breviloquor ergo sum – Posztolok, tehát vagyok.”

Ebben az elszigetelt és magányos egyének által alkotott világban a túléléshez ki kell kapcsolni a gondolatokat. Be kell kapcsolni a mobiltelefont és fel kell csatlakozni a netre, hogy ne érezzük az ürességet, mert a képernyő mögött mindenki védve van a közömbös és ellenséges világtól: a „lájkok” vigasztalást nyújtanak, nincsenek ellenségek, és mindenki azt mondhat, amit akar, védve minden következménytől. Ebben az értelemben idevágóak az olasz pszichoanalitikus, Luigi Zoja szavai: „Isten halála után a felebarát halála az ember második alapvetően fontos kapcsolatának eltűnését jelenti. Az ember mély magányba zuhan. Olyan árva lesz, amire még nem volt példa a történelemben.”[7]

Ha ehhez hozzávesszük a munka miatti bizonytalanságot, ami miatt sokan képtelenné válnak arra, hogy a jövőjükről gondolkodjanak; az „agyelszívást”, ami elpazarolja legjobb erőinket; a darabokból összeálló III. világháború egyre inkább fenyegető kilátását,[8] egy valóban sivárnak tűnő látképet kapunk.

Be kell látnunk, hogy a világot szétzilálta a nyugati kultúrára jellemző individualizmus, ami mára valóban radikális következményekkel jár a virtuális világban, ahol élünk: a társadalmunk történelmi struktúráitól a politikai és társadalmi intézményekbe vetett hit folyamatos csökkenésén át, a család és a stabil kapcsolatok megkérdőjelezéséig. Mégis, a katolikus-keresztény vízióban pontosan a család és a stabil kapcsolatok nyújtják a legjobb módját annak, hogy kijussunk ezen nárcisztikus és szétesett világ útvesztőjéből.

A család, minden társadalmi és egyházi vonatkozásában a rend tapasztalatát nyújtja a világ káoszában, és az igazi kiteljesedésnek ad helyet minden generáció számára, a miénket is beleértve.

A család egyéni és társadalmi életünk kiemelkedően fontos intézménye. Egy jó családdal a hátunk mögött meghódíthatjuk a világot, mert bár a család a világon a legkisebb intézmény, emellett a legnagyobb is. Sokkal kisebb mint egy falu, egy város, egy régió vagy egy állam, azonban ezeknél nagyobb is, mert mindezeket megelőzi. Mielőtt létrejöttek volna a falvak, már voltak családok. Mielőtt a nagy birodalmak felemelkedtek volna, a kis családok generációkon át virágoztak. Család nélkül egészen biztosan sohasem lettek volna falvak, városok, nagyvárosok vagy nemzetek. A család Isten egyik legcsodálatosabb ajándéka.

Ez egy olyan intézmény, amely semmihez sem mérhető módon alakítja az emberi jellemet. Egyszerűen pro Deo et patria – Istenért és a hazáért létezik.

Ezért nem meglepő, hogy Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítását a család témájának szentelte.[9] „A Bibliát már az első lapjától kezdve családok, nemzedékek, szerelmi történetek és családi válságok népesítik be, melyen színre lép Ádám és Éva családja – a maga erőszakkal terheltségével és a folytatódó élet erejével (vö. Ter 4) –, egészen az utolsó lapig, amelyen megjelenik a Menyasszony és a Bárány menyegzője (vö. Jel 21,2-9).” (8)

Jóban, rosszban, gazdagságban és szegénységben, betegségben és egészségben, mindannyian magunkban hordozzuk a saját családunkat, életünk minden napján. Családunk nemcsak egyszerű emlékképként él bennünk, hanem döntően meghatározza cselekedeteinket és viselkedésünket is. A testünket magát a szüleink alkották. Úgy beszélünk, mint ők, rájuk hasonlítunk. Öntudatlanul utánozzuk gesztusaikat és járásmódjukat.

Szüleink hatása még ennél is mélyebben belevésődött a pszichénkbe. Családunktól számtalan explicit és implicit értéket öröklünk. A magunk elé tűzött céljainkat nagyrész családunk ambíciói és az ő vágyaikra adott válaszaink formálják. A család egy olyan háló, amit soha nem tudunk lefejteni magunkról, és amiből soha nem akarunk igazán kiszabadulni.

Nincs ma azonban egyetértés abban, hogy a családnak továbbra is központi szerepet kell-e betöltenie a társadalomban. Habár a család struktúrája továbbra is létezik, bizonyos esetekben nagyon nehéz felismerni benne azt, amit a család az előző generációk számára jelentett. Új kapcsolati formákat látunk azonos nemű párokkal, akik béranyák vagy spermadonor apák segítségével vállalnak gyermeket. Habár fontos erkölcsi határokat feszegetnek, ezek az alternatív „családok” olyannyira a hagyományos család képét mutatják, hogy paradox módon a hagyományos családmodell iránti vágyakozásunkat bizonyítják.

Nyugaton tolerálják a szokatlan és avantgárd kapcsolati formákat, de a hagyományos család többé már nem divat. Egyeseknek még a „családi értékek” kifejezés is egy nyers és idejétmúlt erkölcsiséghez való vak és meggondolatlan ragaszkodást szimbolizál. Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés:

lehetséges-e még keresztény családként élni a mai világban?

Ez bizonyosan nehezebb feladatot és nagyobb kihívást jelent, mint eddig bármikor. Korábban a nyugati társadalmak bizonyos mértékig a keresztény értékekkel azonosultak. Mivel sok keresztény olyan környezetben élt, ami támogatta a családi egységet, elköteleződésük akkor is kitartott, ha az nem gyökerezett mélyen. De amióta a kulturális légkör annyira instabil körülöttünk, gyökereinknek mélyebbre kell nyúlnia a hit talajában, ha át akarjuk vészelni a vihart.

A mai társadalomban annyira elhalványult a házasságban megélt szerelem és a család szépsége, hogy a legtöbb ember azt gondolja, hogy a házasság és a család olyan, mint egy börtön: csak egy hagyományos, unalmas jogi aktus, ami veszélyezteti a szerelmet és elpusztítja a szabadságot.

„A szerelem mennyország, a házasság pokol” – írta Lord Byron 150 évvel ezelőtt.[10] Akkoriban nem láthatta előre, hogy ez a gondolat ma mennyire hihetetlenül népszerű lesz.

Dietrich von Hildebrand fenomenológus és katolikus filozófus reagált erre a szörnyű anti-perszonalista hozzáállásra,[11] ami a már említett, szétzilált világban jelenik meg. Már jóval azelőtt, hogy katolikus hitre tért volna, von Hildebrandnak meggyőződése volt,

hogy a házasságban megélt szeretetközösség a boldogság egyik legmélyebb forrása.

Látta a házastársak szövetségének nagyszerűségét és szépségét, amit a fizikai egyesülés szimbolizál, aminek eredményeképp titokzatos módon létrejön egy új emberi személy. Felismerte, hogy a szeretet lényegétől fogva a végtelen és az örökkévalóság iránt vágyakozik. Ezért egy valóban szerelmes ember örökké hozzá akarja kötni magát szerelme tárgyához – és pont ez az az ajándék, amit a házasság nyújt. Ezzel ellentétben a korlátlan elköteleződés nélküli szerelem elárulja saját lényegét. Aki nem hajlandó elköteleződni (vagy aki visszavon egy elköteleződést, hogy egy másik kapcsolatot kezdeményezzen), becsapja önmagát. Összekeveri az újdonság izgalmát az igazi boldogsággal. Amint megértjük és elfogadjuk ezen megközelítés igazságát, nagy eséllyel adhatunk meggyőző és erős választ, és tehetünk tanúbizonyságot a fiatalság számára, segítve őket, hogy kitörjenek magányukból, valamint hogy újra felfedezzék és újjáépítsék a valódi perszonalizmust – a valós kapcsolatokat és az egyetlen előrevivő utat férfiak és nők számára, minden időben és kultúrában.

A házasság és a család ilyen perszonalizált látásmódja, amire az egykori németországi apostoli nuncius, Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Piusz pápa buzdított,[12] nagy hatást gyakorolt a házasság és a család katolikus teológiájára a háborút követő évektől kezdve,[13] a II. Vatikáni Zsinat idején[14], Szent II. János Pál pápa testteológiáján[15] és XVI. Benedek pápának a család és a házasság iránt érzett lelkipásztori felelősségén és tiszteletén keresztül[16] Ferenc pápa rendszeresen megismételt felhívásáig, hogy újra fedezzük fel a családi élet értékét.[17]

A keresztény család első két „hozzávalója” egy férfi és egy nő, akik mély egységet formálva elköteleződnek egymás iránt, és közben nem adják fel saját egyedi és különleges személyiségüket. A Teremtés könyve kimondja, hogy „a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek” (Ter 2,24). A Teremtés könyvéből azt is megtudjuk, hogy ez a csodálatos egység nem tartott sokáig: amikor Ádám és Éva fellázadt Isten ellen, közöttük is megszűnt a harmónia.[18]

Sokak számára az a gondolat, hogy ketten egy életen át eggyé legyenek, teljesen irreálisnak tűnik. Még Jézus tanítványai is gyakorlatilag lehetetlennek tartották az örökké tartó házasságot, és úgy gondolták, akkor inkább jobb volna meg sem házasodni (vö. Mt 19,10).[19] A házasságok elbuknak, mint ahogy a papok is a saját hivatásukban. Azonban az érett személyiségű férj és feleség, ha behívják az életükbe Jézust, biztosítják egymás számára a boldog egyesülést.

Ezért az Amoris laetitia negyedik fejezetének elején (vö. 89–119) Ferenc pápa a Biblia egyik legismertebb, szeretetről szóló szakaszának – Szent Pál „szeretethimnuszának” (1Kor 13,4-7) – gyönyörű és mélységes egzegézisét nyújtja. A türelmes szeretetet úgy írja le, mint „amikor valaki nem engedi, hogy indulatok vezéreljék, és nem támad” (91). „Ez a türelem erősödik, ha elismerjük, hogy

a másiknak is joga van velem együtt élni ezen a földön, úgy, ahogy van.

Nem számít, hogy teher-e számomra, keresztezi-e a terveimet, nehéz-e a stílusával vagy a gondolataival, hogy nem mindenben olyan, amilyennek szeretném. A szeretet mindig mély együttérzést hoz magával, s elvezet a másiknak e világ részeként való elfogadásához, még akkor is, ha másként cselekszik, mint ahogyan én elvárnám.” (92). Ha ez nem annak az elegáns summázata, hogy miért

a keresztény házasság – és kiterjesztve a család – intézménye az individualizmus által szétzilált világ egyetlen ellenszere,

akkor nem tudom, hogy mi lenne az.[20]

A „mindent elvisel” részhez Ferenc pápa az alábbi megjegyzést fűzte: „Az egymást szerető és összetartozó házastársak jót mondanak egymásról, és minden gyengesége, tévedése ellenére párjuk jó oldalát akarják megmutatni. Mindenképpen hallgatnak, hogy ne ártsanak a másikról alkotott képnek. Ez azonban nemcsak külső gesztus, hanem belső magatartásból is fakad. Nem is annak együgyűsége, aki nem akarja látni a nehézségeket és a másik gyenge pontjait, hanem annak széles körű látása, aki a gyengeségeket és a hibákat a helyükre teszi. Tudja, hogy ezek a hibák nem a másik lényének egészét, hanem annak csak egy részét képezik. Egyszerűen el lehet fogadni, hogy valamennyien fények és árnyékok összetett együttese vagyunk.

A másik nem csak annyi, amennyi engem zavar belőle.” (113)

Figyeljük meg a pápa megjegyzései mögött meghúzódó gondolatot – Dietrich von Hildebrand perszonalizmusát –, valamint azt, ahogyan Ferenc pápa bemutatja a keresztény házasságot, és ennek kiterjesztéseként a családot, mint az individualizmus által szétzilált világ egyetlen ellenszerét.[21]

A nyugati kultúrában hagyományosan, és számos más kultúrában ma is a család alapját az egy férfi és egy nő között kötött házasság, valamint a gyermekekkel megáldott szűk család alkotja.[22] Nem vitás, hogy sok házasság nem volt ideális, és hogy a hagyományos keretek nem voltak tökéletesek: a nők nem élveztek egyenlő bánásmódot; az apák túlzott hatalmat gyakoroltak; sok gyereknek már kiskorától kezdve dolgoznia kellett, ami miatt nem volt igazán gyerekkoruk. De bármilyen hátrányai is voltak a hagyományos család kereteinek, az számtalan generációnak segített. A társadalom a családok támogatására épült. A közösség elvárta, hogy működjön a házasság, azt akarta, hogy a párok együtt maradjanak és gyermekeket vállaljanak; a különélést vagy extrém esetekben a válást csak végső megoldásként tűrte meg.

A nyugati és néhány más társadalomban a hagyományos modell darabokra tört. Többé nem elvárás a monogámia, az élethosszig tartó elköteleződés vagy a gyermekvállalás. Ha dönteni kell, sokan a válást észszerű lehetőségnek látják. Milyen jövő áll a család előtt? Visszanyeri-e korábbi pozícióját, mint a nyugati kultúra alapegysége, vagy folytatódik átalakulása különböző formációkba? A házasság stabil struktúrát biztosít az élet nagy utazásához, vagy csak egy ideiglenes pihenőhelyet? Mi történik egy olyan társadalom szövetével, ahol az egyének örökké tartó fogadalmat tesznek házasságkötéskor, hogy aztán könnyedén megszegjék, ha a dolgok nem a tervek szerint alakulnak? Más szóval:

az individualizmus sötétjében, magányában és szolipszizmusában való életet választjuk, vagy pedig azt, hogy a perszonalizmus világosságában, barátságában és egységében élünk?

Az erkölcsi kérdések folytatódnak: a gyermekek csupán az elvált szülők keserű játszmáinak sakkfigurái lesznek? Hogyan segíthetünk a gyerekeknek, amikor a szüleik válása miatt úgy érzik, hogy egyedül vannak és nem akarják őket, és amikor a szüleik cselekedetei miatti feldolgozatlan düh sokáig tombol bennük? Hogyan támogathatjuk az egyedülálló szülőket – többségükben anyákat – abban, hogy megpróbálják egyedül felnevelni gyerekeiket? Spermadonorok és béranyák esetében ki az igazi anya vagy apa? A petesejt- vagy spermadonor személyazonossága valóban lényegtelen? Méltányos-e a gyerekekkel szemben, hogy nem ismerik genetikai anyjukat vagy apjukat? Mi játszódik le egy gyermekben, amikor megtudja, hogy anyja vagy apja örökre, nyomtalanul eltűnt? Vagy amikor megtudja, hogy tervasztalon született gyerek, akiért fizettek abban a hitben, hogy egy bizonyos gyerek jön létre? Mi a helyzet a meg nem született gyerekekkel, akiknek az életét túl korán megszakították, mielőtt szemtől szembe találkozhattak volna családtagjaikkal? Nem vagyunk-e szegényebbek azáltal, hogy ők egyáltalán nem láthatták meg a napvilágot? És még meg sem említettük a mai genderideológiát, amit Ferenc pápa úgy ír le, mint „korunk káros ideológiáját, ami eltörli a különbségeket és mindent egyformává tesz; a különbségek eltörlése az emberiség eltörlése.”?[23] Ismét ez a kérdés: szétzilált individualizmus vagy helyreállított perszonalizmus?

Ahogy a múltban, a Katolikus Egyház Tanítóhivatala ma is következetesen tanít az egyházról. Az emberi személy nem csak szent, de szociális is. Az, ahogy a társadalmunkat szervezzük – gazdasági és politikai, jogi és társadalompolitikai téren – közvetlenül hat az emberi méltóságra és az egyének azon képességére, hogy közösségben növekedjenek.

A házasság és a család olyan központi szerepet betöltő társadalmi intézmények, amelyeket támogatni és erősíteni kell, nem pedig aláásni.

Hitünk szerint az embernek joga és kötelessége részt venni a társadalomban, együtt keresve a közös jót és mindenkinek, főleg a szegényeknek és az elesetteknek a boldogulását.

Ferenc pápa szavaival: „Az ember úgy van megalkotva, hogy csak akkor fejlődhet, teljesedhet ki és találhat önmagára, »ha őszintén elajándékozza önmagát«. Ugyanígy csakis a másokkal való találkozás során juthat el igazsága mély felismerésére: »Valójában csak annyiban kommunikálok önmagammal, amennyire másokkal.« Mindez megmagyarázza, miért nem tapasztalhatja meg az élet értékét a szeretet megnyilvánulásának konkrét arcai nélkül. Itt rejlik a hiteles emberi létezés titka, mert »az élet ott létezik, ahol kapcsolat, közösség és testvériség van; az élet akkor erősebb a halálnál, ha valódi kapcsolatokra és a hűség kötelékeire épül. Nincs élet ott, ahol az ember úgy tesz, mintha csak önmagához tartozna és elszigetelten él; az effajta magatartásban a halál kerekedik felül.«”(87)[24]

A család meghatározó befolyással bír személyiségünkre és sorsunkra. Mindig meghatározott emberi kapcsolatokba születünk bele. Családi környezetünk lehet szegény, kényelmes vagy vagyonos; szüleink lehetnek iskolázottak vagy írástudatlanok, érzelmileg fejlettek vagy éretlenek. Mindezen tényezők kihatnak létezésünk kilátásaira. Nem mindannyian kezdünk ugyanarról a startmezőről. Szép lenne, ha mindannyian egyenlők lehetnénk, de ahogy a lapokat leosztották, „egyesek egyenlőbbek a többieknél.”

Karakterünk, személyiségünk az élet során fejlődik. Ez a folyamat a családban kezdődik. A gyermekek itt tanulnak meg először szeretni és gyűlölni, kedvesnek vagy manipulatívnak lenni, szolgálni vagy másokon uralkodni. A család az élet elemi iskolája. Ha a gyermekek csak igazságtalanságot tanulnak a családban, nagyon nehezen építenek majd igazságos kultúrát felnőttként. Ha csak hazudni és másokat megtéveszteni tanítják őket, később nagyon nehezen lesznek képesek segíteni egy transzparens társadalom építésében.

Egyházi szinten talán még nem értettük meg és fogtuk fel teljesen Szent II. János Pál pápa azon meglátását, miszerint a család „családi egyház”.[25] Itt talán segíthet némi etimológia. A görög ekklésia (ἐκκλησία) szó, amit általában „egyháznak” fordítanak, két tagból áll: egy előtagból, ek (ἐκ), jelentése „valamiből ki”, és egy igéből, kaleó (καλέω), jelentése „hívni”, ezért a szó jelentése „kihívni”. Az egyház, az ekklésia, az egyetlen olyan családi közösség, ahol minden magányon és individualizmuson túl lehet lépni, minden különbséget el és be lehet fogadni, ez a valahova tartozás közössége, ahol „kihívnak” bennünket szétzilált, magányos és személytelen világunkból, hogy egy újjáépített, közösségi és perszonalista világban éljünk, ahol azok lehetünk, akik valóban vagyunk, és azzá válhatunk, akikké válni valóban meghívást kaptunk – egymással kapcsolatban álló személyek, mert Istennel kapcsolatban álló személyek vagyunk.

A nyugati kultúrában a család szerepe körül kialakult minden ellentmondás ellenére van valami mélyen megnyugtató abban, hogy sokan még mindig hisznek ebben az értékben. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amit az ENSZ 1948-ban hirdetett ki, kijelentette, hogy a család a társadalom alapegysége.[26] Ez nem annak a megfogalmazása, hogy milyen [a család], hanem annak, hogy milyennek kellene lennie. Nem a család állapotának, hanem az ideális család képének leírása. Nem empirikus tény, hanem érték. Még ha a család állapota nem is egyezik ezzel az értékkel, még akkor is azt akarjuk, hogy a család feleljen meg ennek az értéknek, azt akarjuk, hogy a család legyen a társadalom magja. Ez az érték nagyon megnyugtató, mert ezen keresztül azt mondjuk, hogy nem akarjuk, hogy az egyén vagy az individualizmus legyen a társadalom alapvető valósága.

Minden társadalom alapjaként egy olyan embercsoportot akarunk, amit „családnak” hívunk, melynek tagjai erős és időtálló gyökerekkel kapcsolódnak egymáshoz.

Azt akarjuk, hogy minden kultúra alapja az altruista kultúra legyen; az önérdek előtérbe helyezése helyett egy férfit és egy nőt akarunk, akik szabad elhatározásukból kelnek egybe, akik hajlandóak életük során a tőlük telhető legjobbat nyújtani és áldozatot hozni, hogy gyermekeket vállaljanak és gondoskodjanak róluk.

Szent II. János Pál pápa szavaival: „»Az élet népében és az életet szolgáló népben« nagyon fontos a család felelőssége. Az a felelősség, mely természetéből – tudniillik hogy az élet és a szeretet házasságra alapozott közössége – és küldetéséből fakad, és arra szólítja, hogy »őrizze, nyilatkoztassa ki és közölje a szeretetet«. Isten szeretetéről van itt szó, melynek a szülők munkatársai, szinte tolmácsai az élet továbbadásában és az Atya tervei szerinti nevelésében. A szeretet műve ugyanis az ingyenesség, az elfogadás, az ajándékozás. A családban mindenkit elismernek, tisztelnek és elfogadnak, mert személy, s aki jobban rászorul, az intenzívebb és éberebb gondoskodásban részesül. A család hivatása, hogy tagjai életét a születéstől a halálig kíséri. Valóban »az élet szentélye (...), az a hely, ahol az életet, Isten ajándékát megfelelő módon fogadni lehet, meg lehet védeni a sokféle támadással szemben, és az kibontakozhat egy hitelesen növekvő emberség igényei szerint«. Ezért meghatározó és pótolhatatlan a család szerepe az élet kultúrájának építésében.”(92)[27]

Ameddig a család intézménye fennáll,[28] a mindenkori családok minden hiányossága és kudarca ellenére lesz egy olyan intézményünk, ami nagyobb az embernél, egy olyan struktúránk, ami természeténél fogva meg akarja haladni az önzés szűk és önmagába zárt kereteit. A család annak a reménynek a jele, hogy a világban nem az önérdeké lesz az első és az utolsó szó. A család az individualizmus által szétzilált világ egyetlen ellenszere. A család, minden társadalmi és egyházi vonatkozásában a rend tapasztalatát nyújtja a világ káoszában, és az igazi kiteljesedésnek ad helyet minden generáció számára, a miénket is beleértve.

A család az egyetlen intézmény, ami arra tanít minket, hogy pro Deo et patria fejlődjünk és éljünk!
[1] A fiatalokról szóló átfogó jellegű gondolatok az alábbi dokumentumban találhatók: Ferenc pápa Christus vivit kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása a fiatalokhoz és Isten egész népéhez (2019. március 25). https://katolikus.hu/dokumentumtar/christus-vivit (.) Ebben a részben a szerző a Szentatya reflexióit általános, iránymutató és inspiráló módon használta fel.

[2] Vö. Ken Roberts, „1989: so hard to remember and so easy to forget,” in Carmen Leccardi, és mtsai, szerk., 1989 – Young People and social change after the fall of the Berlin Wall (Strasbourg: Európa Tanács kiadványa, 2012), pp. 15–19.
https://pjp-eu.coe.int/documents/42128013/47261623/1989-Young_people_and_social_change_%20after_fall__Berlin_Wall.pdf/df3d211e-fe39-4f46-b34c-92d19490cad3 (.) Mirjana Ule meglátásai szintén máig érvényesen hatnak: „Reconstruction of youth in post-socenialism: expectations and dilemmas”, ugyanezen kiadvány 29–44. oldalán.

[3] A kortárs ateizmust támogató „érvek” Richard Dawkins Istenti téveszme c. művében olvashatók (Boston–New York: Houghton Mifflin, 2008), ami egy majdnem ötszáz oldalas kötet az Istenbe vetett hit irracionalitásáról és a vallás által a társadalomban okozott fájdalmas károkról. Az erre adott választ lásd Alister McGrath és Joanna Collicutt McGrath: The Dawkins Delusion? Atheist Fundamentalism and the Denial of the Divine (Downers Grove, Illinois: Intervarsity Press, 2009), ahol a szerzők Dawkins könyvének címével eljátszva kritizálják Dawkins ateista érveit és hathatósan bemutatják az érvelésében rejlő gyengeségeket és megtévesztéseket. Lásd még David Berlinsky: The Devil’s Delusion: Atheism and Its Scientific Pretensions (New York: Basic Books, 2009). A szerző, aki szekuláris zsidó, kritizálja a darwinizmust, különösen azt az irányzatot, ami szcientizmusként ismert, illetve azt az ateista vallást, ami úgy tesz, mintha a tudományon alapulna.

[4] A témáról számos tanulmány született. Például lásd Nicholas Chadi és mtsai., „Covid-19 and the impacts on youth mental health: emerging evidence from longitudinal studies” a Canadian Journal of Public Health 2022. februári számában, 113 (1), 44–52. old.: https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC8796598/ (.)

[5] Idevágnak a filozófus Michael J. Sandel gondolatai Az értelem zsarnoksága – Mi történt a közjóval? (New York: Farrar, Straus and Giroux, 2020) c. művében, melyek az előző megjegyzések elkészítéséhez is segítséget nyújtottak. Sandel szerint a meritokrácia az önhittséget támogatja a győztesek között, és megaláztatásban részesíti a lemaradókat. Ehelyett a siker alternatív megítélését javasolja – olyat, amely jobban figyel a szerencse szerepére az emberi kapcsolatokban, jobban hozzájárul a szerénység etikájához és jobban fogadja a közjó politikáját – ez utóbbi a katolikus társadalmi tanítás kulcsfogalma.

[6] Ezt a jelenséget jól dokumentálja Henry Jenkins, és mtsai., Participatory Culture in a Networked Era, A Conversation on Youth, Learning, Commerce and Politics (Cambridge: Polity Press: 2016), valamint Andy Bennett és Brady Robards, szerk., Mediated Youth Cultures. The Internet, Belonging and New Cultural Configurations (Houndmills, UK: Palgrave Macmillan, 2014).

[7] Luigi Zoja, La morte del prossimo (Torino, Einaudi, 2009), 13. o.: „Dopo la morte di Dio, la morte del prossimo è la scomparsa della seconda relazione fondamentale dell’uomo. L’uomo cade in una fondamentale solitudine. È un orfano senza precedenti nella storia.” Zoja a másik ember halálát pontosan a virtuális világban látja, a valóságot helyettesítő képekben.

[8] Ferenc pápa folyamatosan „darabokban zajló III. világháborúról” beszélt, azóta, hogy 2014-ben meglátogatta a Redipuglia Temetőt, Olaszország legnagyobb I. világháborús temetőjét:
(https://www.vatican.va/content/francesco/en/homilies/2014/documents/papa-francesco_20140913_omelia-sacrario-militare-redipuglia.html), ezeket a kijelentéseket számtalanszor megismételte a jelenlegi ukrajnai háborúval kapcsolatos nyilatkozataiban (például 2022. december 18-án a Fabio Marchese Ragona olasz riporterrel a Canale 5 csatornán a „Milyen karácsonyt szeretnék” c. műsorban: https://www.vaticannews.va/en/pope/news/2022-12/pope-francis-interview-canale-5-italian-television.html) és legutóbb, a Katolikus Törvényhozók Nemzetközi Hálózatának múlt havi találkozóján:
https://www.vatican.va/content/francesco/en/speeches/2024/august/documents/20240824-legislatori.html (.)

[9] Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása a családban megélt szeretetről (2016. március 19.). https://katolikus.hu/media/ferenc_papa_amoris_laetitia_2016.pdf (.)

[10] Lord Byron, Don Juan, 3. ének: „Hej! szomorú!... Én fájlalom halálig, / Mert bűnjelünk, felnyúló, mint a hegy, / Hogy házasság és szerelem közt váltig / Foly a czivódás, bár mamájuk egy. / A szerelem szent házasságra válik, / Épp mint a bor, eczetbe át ha megy. / Az istenek nektárja, fűszere / Csaviczka lesz, savós lével tele.” (Ábrányi Emil fordítása)

[11] Dietrich von Hildebrand, Házasság – A hűséges szerelem titka (Manchester, NH: Sophia Institute Press, 1981) és uo., A szerelem természete, angolra ford. John F. Crosby (South Bend, IN: St. Augustine’s Press, 2009). Ez utóbbiban bemutatja, hogy a vágy, hogy az általunk szeretett személy viszontszeressen, egyáltalán nem önzés; hogy a vágy, hogy szeressenek és így egyesüljünk a másik személlyel, a másiknak tett önfelajánlás egy formája. Így von Hildebrand ellenáll annak az altruizmusnak, amely szerint csak azért vagyunk önzetlenek a szeretett személlyel, mert a másik javát akarjuk, és nem várjuk el, hogy a másik viszontszeressen. Ugyanakkor ellentmond annak az állításnak is, miszerint a szerelmes boldogsága a szerelem elsődleges mozgatórugója. Von Hildebrand kimutatja a szerelem radikálisan a másikat középpontba állító irányát, miközben elkerüli a deperszonalizált altruizmus csapdáját.

[12] Von Hildebrand felesége, Alice által hivatkozva a Házassághoz írt Bevezetésében, XV. o.

[13] William P. Roberts, „Christian Marriage” in Raymond F. Bulman és Frederick J. Parella, szerk., From Trent to Vatican II: Historical and Theological Investigations (Oxford: Oxford University Press, 2006), 209–226. old.

[14] A házasságról adott zsinati tanításról jó áttekintést ad Marc Cardinal Ouellet Mystery and Sacrament of Love c. művében. A Theology of Marriage and the Family for the New Evangelization, angolra ford. Michelle K. Borras és Adrian J. Walker (Grand Rapids, MI: William B. Eerdmans Publishing Company, 2015), 67–108. old.
II. János Pál pápa Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása a keresztény család szerepéről a modern világban (1981. november 22.) a II. Vatikáni Zsinat Házasságról szóló teológiájának csúcspontja: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=202 (.)

[15] II. János Pál: Férfinak és nőnek teremtette őket. A test teológiája angolra ford. Michael Waldstein (Boston: Pauline Books and Media, 2006.) Ez a kötet II. János Pál pápa a Test teológiájáról adott előadásainak új, kritikus fordítása. Vö. még: Christopher West, Theology of the Body Explained: A Commentary on John Paul II’s Man and Woman He Created Them, 2., átdolgozott kiadás, (Boston: Pauline Books and Media, 2007). A Test Teológiája Intézet a pennsylvaniai Quarryville-ben (USA) különböző programokat kínál, többek között online tanfolyamokat, melyek tárgya az – oly reménytelenül várt – gyógyulás és felépülésbe vetett remény, és amelyekkel bárki képes újra felfedezni nemcsak annak jelentését, hogy férfinak és nőnek teremtettünk, hanem ezen keresztül a létezés teljességének, az életnek a jelentését is: https://tobinstitute.org/ (.)

[16] Az első, pápaként kiadott enciklikájában, melynek címe Deus caritas est (2005. december 25.) XVI. Benedek Istent szeretetként írja le, és az Isten irántunk érzett bőséges szeretetéről beszél, amit viszonzásul meg kell osztanunk másokkal az emberszeretet cselekedetein keresztül. Az enciklika két részből áll. Az első, teológiai elmélkedő részben leírja „ezen Szeretet és az emberi szeretet valósága közötti lényeges kapcsolatot”. Benedek pozitív módon láttatja a szexet és az erószt, amivel megpróbálja meghaladni az emberi test régimódi, látásmódját. A férfi és a nő közötti szerelem Isten ajándéka, amit nem szabad kihasználni: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=198 (.) Vö: XVI. Benedek pápa Házasság – Rövid összefoglalás (Lehi, Utah: Institute for Marriage and Public Policy, 2008). Lásd még a következő weboldalt, ahol XVI. Benedek pápa házasságról és családról szóló válogatott tanításainak linkgyűjteménye található: https://www.marriageuniqueforareason.org/pope-benedict-xvi/ (.)

[17] A fent hivatkozott Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni buzdításhoz kapcsolódóan vö. Ferenc pápa: A családról (San Francisco: Ignatius Press, 2015), ami a 2014. december 17. és 2015. szeptember 16. között a pápa szerdai audienciákon tartott beszédeinek gyűjteménye, amikben a Szentatya kifejtette a családok sürgős pasztorális szükségleteinek fontosságát a mai társadalomban. Ezek a katekézisek kihangsúlyozzák a családok iránt érzett mély szeretetét és törődését.

[18] Claus Westermann, Genesis 1–11, angolra fordította John J. Scullion, S. J. (Minneapolis: Fortress Press, 1984), 242–278. old.

[19] Curtis Mitch és Edward Sri, Máté evangéliuma (Grand Rapids, Michigan: Baker Academic, 2010), 237–243. o. A szerzők bemutatják, hogy Jézusnak a házasság örökkévalóságáról szóló tanítása az első évszázadban pont annyira ment szembe az adott korszellemmel, mint manapság.

[20] Ebben a témában ajánlott olvasmány még Karol Wojtyla: Az aranyműves boltja. Elmélkedések a házasság szentségéről, olykor drámai fordulatokkal – In: A bennem növekvő Ige. Karol Wojtyla (II. János Pál pápa válogatott írásai. Ford. Balássy Péter és Balássy László. Zrínyi Nyomda Kiadó, Bp., 1990. Ebben a színházi darabban Krakkó fiatal érseke megírta átfogó reflexióját a szeretetről, amit úgy írt le, mint „az emberi létezés egyik legnagyobb drámáját. A szeretetre nincsenek könnyű válaszok, de van remény, ha elismerjük, hogy szükségünk van a mély és tartós elköteleződésre, és elfogadjuk annak kockázatait. Az elkötelezettségben megélt élet – legyen az egyházi hivatás vagy házasság – nem tanúságtétel-e és meghívás arra, hogy megtörjük a magány körforgását, amely a mai fiatal generációkat jellemzi, és amelyben élnek?

[21] Ezen dinamikának és valóságnak a filozófiai alapjait nagyszerűen mutatja be Paul Ricoeur: Soi-même comme un autre (Paris: Éditions du Seuil, 1990). Ricoeur vágya, hogy túllépjen az „én” hegemóniáján és egy olyan én-filozófiát fogalmazzon meg, ahol az „én” nem az első fogalom, és nem is egy különálló másik tényező. Más szóval Ricoeur az én olyan konceptualizációját akarja kidolgozni, ami nem egyezik sem a hagyományos, Descartes-i fennkölt egóval, sem a dekonstruktivista filozófia teljesen megalázott és redukált „lecsupaszított” egyénével. A fenti fogalmakban meghatározott „énnek” isteni státusza van, és egy bennünk bízó Isten támasza nélkül, aki biztosítja, hogy nem csapnak be minket, ez az isteni státusz minden, amit biztosnak vehetünk, és a gyanakvó, szolipszista hozzáállással nehéz, vagy egyenesen lehetetlen elkerülni mindazt, amit másnak tartanak. Az utóbbi, dekonstruktivista elgondolás szerint értelmezett „egyén” szemben áll Nietzsche kijelentésével a perspektivizmusról, amelyben nem találhatók ontológiai tények. Ricoeur számára az egyén olyasvalaki, aki valaki mástól függ egy irányadó hermeneutika érdekében, és törékeny, amennyiben a valódi én attól függ, hogy valaki megtartja-e a szavát.

[22] Az alábbi néhány bekezdésért köszönettel tartozom David Blankenhorn világos elemzéséért: The Future of Marriage (New York: Encounter Books, 2009).

[23] Ferenc pápa beszéde a „Férfi és Nő: Isten képmása: Hivatások antropológiája felé” Nemzetközi Konferencia résztvevőinek (Synod Hall, 2024. március 1., péntek): https://www.vatican.va/content/francesco/ en/speeches/2024/march/documents/20240301-convegno-uomo-donna.html (.) [Nem hivatalos magyar fordítás: https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-manapsag-legsulyosabb-veszely-kulonbsegeket-eltorlo-genderideologia ]

[24] Ferenc pápa Fratelli tutti kezdetű enciklikája A testvériségről és a társadalmi barátságról (2020. október 3., ford. Dr. Diós István). https://www.katolikus.hu/media/Fratelli_tutti_keresheto.pdf (.)

[25] Ez a kifejezés kedves volt Szent II. János Pál pápa számára, mert tíz alkalommal jelenik meg a Gratissimam sane. Levél a családokhoz c. írásában (1994. február 2.), 3, 5, 13, 14, 16, 19. https://www.vatican.va/content/john-paul-ii/hu/letters/1994/documents/hf_jp-ii_let_02021994_families.html (.) A „családi egyház” azt jelenti, ahogy megéled a hitedet a testületekben, a családodban, a plébániádon és a közösségeidben, az továbbgyűrűzik, és megváltoztatja a világot.

[26]16. cikk, 3. https://www.coe.int/hu/web/compass/the-universal-declaration-of-human-rights-full-version- (.)

[27]II. János Pál pápa, Evangelium vitae kezdetű enciklikája Az emberi élet sérthetetlenségéről (1995. március 25.): https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78 (.)

[28]Vö. Michael Nowak, „Crumbling Foundations: Why the Family Unit is Crucial to Civilization.” https://crisismagazine.com/vault/crumbling-foundations-why-the-family-unit-is-crucial-to-civilization (.) A magyar családügyi politika kontextusában is érdekesek ezen amerikai katolikus filozófus és diplomata reflexiói az „egyetemes családfőváros” létrehozására történő felhívásában. Bár elismeri, hogy fontos egy erős, bölcs és leleményes kormányzat, mindazonáltal azzal érvel, hogy egy szabad társadalomban a család központibb és dinamikusabb szerepet játszik a gazdaságában és az önkormányzatiságában.

Fordítás: Náfrádi Attila
Fotó: Merényi Zita / KÉSZ

Az elhangzott előadás meghallgatása (angol nyelven):