A Magyar Katolikus Egyház szerepe a családok és nemzetünk jövőjében
Palánki Ferenc debrecen–nyíregyházi megyéspüspök: A Magyar Katolikus Egyház szerepe a családok és nemzetünk jövőjében
(a KÉSZ XIV. kongresszusán elhangzott előadás szerkesztett változata)
Tisztelt Elnök Úr! Excellenciás Nuncius Úr és Püspök Úr! Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr! Kedves Testvérek!
Egy ilyen nehéz téma [Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszéde] után mi mást tehet az ember, mint imádkozik. Imádkozzunk, hiszen ahogyan Mindszenty bíboros is mondta, az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen egy ember tartja, és akkor is, ha senki sem tartja. Vagyis Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ő az, akihez fordulhatunk.
Megtartó közösségek: család, nemzet, kereszténység.
A kereszténységgel kezdeném, de engedjenek meg először egy személyes vonatkozást.
Az idén lettem 60 éves, és ez alkalomból valaki a 90. zsoltár szavaival köszöntött:
„Életkorunk mindössze hetven év,
jó erőben lehet tán nyolcvan is.
De javarészt még az is baj és törődés;
bizony hamar elszáll, és mi elmegyünk.
Ki tudja fölmérni haragod erejét, ki fél eléggé haragod hevétől?
Taníts meg számot vetni napjaink sorával, hogy bölcsességre neveljük szívünket.” (10-12)
Valóban nem könnyű az életünk, nagyon sok nehézségünk van. Valaki azt mondta, hogy
az ember élete reggel fényes, délben átlagos, este meg már szürke.
Azt tapasztaljuk, hogy kopunk, öregszünk, fogy az életünk, az egészségünk, az erőnk, és keressük a kapaszkodókat.
Murphy törvénye, hogy ha valami elromolhat, el is romlik.
Látjuk, hogy milyen sok probléma vesz körül bennünket. Szent Pál apostol ezt így fogalmazza meg: Látom a jót, és mégsem teszem. „Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halált hozó testtől?” (vö. Róm 7, 21-24).
Az ember tragédiájában Ádám ezt mondja: „csak az a vég, csak azt tudnám feledni!”
Igen, ott van az emberben az elmúlás, hogy előbb-utóbb mindennek vége. Keressük a kapaszkodókat. Régebben volt egy tévéműsor, az volt a címe: Maradj talpon! Az ilyen vetélkedőket azért szeretem, mert nagyon sok mindent lehet tanulni belőle. Az életünk is ilyen, mint ebben a műsorban: odaállít egy kérdés elé, egy probléma elé, és ha nem tudunk válaszolni, megnyílik alattunk a föld és irány a süllyesztő.
Mi nem ilyen világot szeretnénk! Mi olyan világot szeretnénk, ahol ha bárki alatt megnyílik a föld, akkor a szeretet kötelékeivel összekapcsolódunk. Ismerős ez a szó: vinculum caritatis. Összekapcsolódunk a szeretet kötelékeivel, hogy ha valaki alatt megnyílik a föld, akkor is fönn tudjon maradni, hogy talpon tudjon maradni. Ennek az alapja a meggyőződésünk, a hitünk szerint a kereszténység, hiszen Jézus Krisztus a mi megváltónk. Protestáns testvéreinktől így hallom ezt a kifejezést: ő a megtartó. Milyen szép! Megtart szeretetében, megtart az életben, megtart az életnek, az örök életnek, nehogy az örök halál süllyesztőjébe essünk. Ezért a kereszténység nem egy eszme, nem egy vallás, nem egy ideológia csupán, hanem egy személy, maga Jézus Krisztus. A kereszténység egy életforma. Az ő tanítása, élete, halála, feltámadása megtart bennünket a személyes és a közösségi életünkben is.
Egyikünk sem menthetetlen eset. Azt mondja Jézus: „aki hisz bennem, annak örök élete van”. Ilyenkor az iskolai év elején, amikor a gyerekekről beszélgetünk és évnyitót tartunk, ezt szoktuk nekik mondani: tanuljatok, hogy életrevalók legyetek. Én azért hozzá szoktam tenni, hogy ne csak életrevalók, hanem örök életre valók is legyetek, mert nem csak rövid távon, nem csak néhány évtizedben kell gondolkodnunk. Nekünk örök távlatunk van Jézus Krisztus megváltása óta. Kétségtelen, hogy a jézusi eszményt megközelíteni sem tudjuk, mégis törekednünk kell rá, mert ő nem teszi lejjebb a lécet, amikor azt mondja, hogy legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyám tökéletes.
Ez azt jelenti, hogy senki nem mondhatja: most már elég jó keresztény vagyok, most már elég magasan állok, most már nem kell haladnom. Az élet, hogy ha él, akkor növekszik, fejlődik. Akkor nem leszálló ágban lévő életről van szó, ami reggel fényes, délben átlagos, este szürke, hanem egy felfelé ívelő életről, ami a legvégén lesz majd a legfényesebb. Ehhez viszont valóban az kell, hogy Jézus Krisztust megismerjük és egyre jobban szeressük. Mert hiszen az az örök élet, hogy megismerjük Istent és azt, akit ő küldött, Jézus Krisztust, hogy megismerve az ő szeretetét, az ő életét, életre váltsuk mi is a személyes életünkben. Kereszténynek lenni ma is azt jelenti: Jézus Krisztus életét élni.
Ahogyan elhangzott, ott, ahová Isten állított, ahová küldött, ott álljam meg a helyem, ott valósítsam meg azt, amit ő kér tőlem Jézus Krisztus szeretetével. Vagyis mindig mérjem hozzá magam. Amit ő tenne, azt nekem is kötelező megtennem. Amit nem tenne, azt nekem sem szabad. Amit mondana, azt nekem is kötelező mondanom. Amit nem mondana, azt nekem sem szabad. Ő a mérce, őhozzá viszonyulunk, ő az, aki megmutatja, hogyan kell élnünk.
Jézus Krisztus élete és a teológia tanítása a pro existentia, a másokért való lét.
Az élet attól szép, hogy odaadható, hogy odaadhatom másokért, mások szolgálatára.
Elképzelem, hogy Jézus ott ül a mennyországban a mennyei Atyával és a Szentlélekkel, és azt mondja: Atyám, mi lesz velem, ha elmegyek közéjük? Még a végén megfeszítenek.
Szerintem nem így hangzott a beszélgetés, hanem: Mi lesz velük, ha nem megyek el? Akkor hogy jutnak el a mennyországba? Hogyan lesznek velünk kapcsolatban? Hiszen megszakadt a kapcsolat, a harmónia az édenkertben az Isten és az ember között.
Ezért jött el Jézus, és nem azt nézte, hogy jaj, mi lesz velem, hanem hogy mi lesz velünk. Ez az ő szeretete, és nekünk ezt a szeretetet kell megtanulni. Azt mondja Robert Sarah bíboros, hogy a szeretet feltétel nélküli.
A hit: akarni, amit Isten akar, szeretni, amit Isten szeret, még akkor is, ha ez a kereszthez vezet.
Anyaszentegyházunk ma a Szent Kereszt felmagasztalását ünnepli. Számunkra a kereszt nem kivégző eszköz csupán, hanem Isten végtelen szeretetének a jele. Amikor magunkra rajzoljuk, akkor nem a kivégzőeszközt rajzoljuk, hanem az Isten szeretetét vesszük magunkra, és ebben a szeretetben szeretnénk élni. Mert a kereszt megtanít bennünket a szeretetre. A csíksomlyói kálvária ötödik állomásának a felirata: „Keresztviselő Krisztusom, tanítsd meg székely népedet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét.”
A kereszt megtanít nagylelkűnek lenni. A kereszt, a kereszténység, a kereszt életre váltása megtanít szeretni, megtanít arra, hogy odaadjam az életemet, hogy másokért éljek, hogy kilépjek önmagamból, az önzésemből, és elinduljak a másik ember felé. Akkor megtapasztalhatom, hogy mi a szeretet, hogy ez a szeretet boldoggá tudja tenni az embert. Ez a valóság. Ahogyan Szent Pál apostol mondja: „a valóság Krisztusban van” (Kol 2,17), tehát nekünk a valóságra kell törekedni, a valós életre, nem az internet életére, amely virtuális, tehát nem valós.
Hiába öltöztetnek föl akármilyen ruhába egy kreált valakit, az sosem lesz valaki. A mesterséges intelligenciáról például így beszélnek: ő majd válaszol. Pedig a mesterséges intelligencia nem személy és soha nem is lesz személy, tehát nem „ő”, hanem „az”. Az ember személy, és Jézus Krisztus, aki belépett ebbe a világba, ő az, aki megváltott bennünket, fölvette a mi életünket, közösséget vállalt velünk, emberekkel, hogy mi, emberek eljuthassunk Istenhez, közösségben lehessünk vele, Istennel.
Ez az a szeretet, amit meg kell tanulnunk. Ez a kiindulópont. Ha ezt nem tanuljuk meg, nem sajátítjuk el, ha nem kezdünk el eszerint élni, akkor szervezhetünk bármilyen társadalmi konfigurációt, bármilyen vallási ünnepet, nem jutunk sehová, mert Jézus Krisztus szeretetét el kell tanulni. Ő nem ítélt bennünket keresztre, nem azt mondta, hogy szenvedtem én is, szenvedjetek ti is, hanem azt mondja, hogy aki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és úgy kövessen.
Meghívott bennünket, és nem ítélt a kereszthordozásra.
Ezért, ha fölvesszük a napi élet keresztjét, akkor onnantól az életünknek kisugárzása lesz. Nem csak a rossznak van kisugárzása, hanem a jónak van igazán! A szentek nem tudták, hogy ők szentek, csak körülöttük az embereknek jobb lett az élete, és valahogyan az emberekben elmúlt a kétség, hogy van-e Isten. A szentek kisugárzása jobbá tette a világot, az embereket.
Azt mondja Jézus, „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Jézus megtanít bennünket szeretni. Ha elkezdjük az ő életét élni, akkor rádöbbenhetünk arra, hogyan szerette Isten a te családodat, a te közösségedet, a te nemzetedet, hogy most téged akar odaadni érte, a te áldozatodat kéri. Téged küld.
Téged küld, hogy tedd meg a dolgodat ott, ahol vagy. Küldhetőnek kell lennünk, hogy teljesítve azt, amit Isten kér, vár tőlünk, megtegyük, még akkor is, hogyha ez kereszthordozással jár.
Régebben, amikor fiatal voltam, sokat fociztam, a papi válogatottban is játszottam a híres [Lipp] László atyával. László atyát sokan ismerték, nyugodjék békében. Immáron tizenöt éve, hogy meghalt. László atya vezetett repülőt, teherautót, buszt meg mindent.
Egyszer lerobbant a kocsija, és a taxisok csak álltak és nézték, hogy ott ügyetlenkedik. Megismerték: „Ó, László atya, mi újság?” „Hát, lerobbant a kocsi” – felelt. Azt mondják: „Hát nem segített a Jóisten?” Erre László atya: „Dehogynem, titeket küldött, hogy toljátok meg!”
Szóval kell, hogy küldhetők legyünk, hogyha valaki életének szekere megreked, akkor megtoljuk, akkor segítsünk. Lelki atyámnak, Vigyázó Miklós atyának ez volt a papi jelmondata: én azért vagyok, hogy másoknak jobb legyen. Milyen mély mondat ez! Azért vagyok, hogy másoknak jobb legyen. A saját életünkre kell vonatkoztatnunk, ezt kell megélnünk.
Ha a keresztény ember megéli Krisztus követését, akkor annak kihatása van. Nuncius úrnak külön köszönöm ezt a csodálatos összefoglalást a családról, mert pontosan az a család lényege, hogy ott fel tudjon növekedni, meg tudjon erősödni az ember, hogy megtanulja azokat a mintákat, ami szerint érdemes és kell élni.
Szeretettel gondolok vissza a nagyszüleimre, akik egyszerű földművesek voltak, parasztemberek, és soha nem olvastak el egyetlen egy könyvet sem párkapcsolati krízisekről, meg ilyen dolgokról, de mindig tudták, hogyan kell a dolgokat elrendezni. Nagyapám még akkor is, amikor már a templomba nem tudott elmenni, vasárnap fehér ingben, begombolva ült az asztalnál a szobában (nyakkendőt parasztember nem hord). Kérdeztem tőle, miért öltözik így fel? Erre azt felelte: „Fiam, ez így való.” És ez így valóság. A valóság pedig Krisztusban van. Ha már lépni sem bírok, akkor is meg tudom ünnepelni azt, hogy vasárnap van, az Úr napja, a feltámadás ünnepe. Ilyen mintát kell továbbadni.
A másik történetet a nagyszüleimről már többször elmondtam. Nagyon szeretem őket most is, olyan mély nyomot hagytak bennem, bennünk, a családunkban.
Nagymamám hat évig feküdt agyvérzés után, és nagyapám ápolta. Nagyapám a harmincas években volt katona, huszár. Kemény valaki volt, oda is csapott néha az asztalra: „asszonyi munka” és egyéb ilyen kemény kifejezéseket használt, úgyhogy pattogtak néha a poharak, tányérok. Amikor a nagymama beteg lett, nagyapám gondozta. Már teológus voltam, és egyszer, amikor meglátogattam őket, a nagyapám vágja össze a kenyeret meg a szalámit nagymamának. Rákérdeztem: „Na, nagyapa, hát ez nem asszonyi munka?” Megállt, letette a kést. „Fiam, én tisztán mentem bele a házasságba, nagyanyád is. Amikor ott, az Isten oltáránál kimondtam több mint hatvan évvel ezelőtt az igent, ez is benne volt.” Fogta a kést, és csinálta tovább a reggelit.
Ezek azok a minták, amik tényleg meghatározzák az ember életét, és én azt hiszem, hogy eszerint kell élnünk. Ezeket át kell vennünk, illetve az idősebbeknek tudatosan el kell mondaniuk, be kell mutatniuk a fiataloknak, hogy így kell élni, így kell szeretni. A nagyszüleim egyszerű emberek voltak, de ugyanígy a nagyjainkra is érdemes odafigyelni, pl. egy Mindszentyre. Vagy gondolhatunk az első szent magyar családra, Szent István királyra, aki nem esett kétségbe, amikor a fiát elveszítette, volt kapaszkodója és föl tudta ajánlani népét, országát a Szűzanyának. Elgondolkodtam ezen, hiszen kitől tanulhatta? Szent István király honnan vette a mintát? A haldokló Isten király a kereszten a kedves tanítványát és benne minket is Máriára bízott. S talán innen vette Szent István király, hogy a népét, amire úgy tekintett, mint a családjára, szintén az Isten anyjára kell bízni. Ez a minta a keresztény hit életre váltása, keresztény létünk megélése, ennek valósága. Ennek van aztán kisugárzása egy-egy családra, egy-egy közösségre és egész nemzetünkre.
Ha ezt meg tudjuk élni, életre váltva a szeretet evangéliumát, akkor az életünk valóban reggel fényes lesz, délben talán még fényesebb, és a legvégén, Isten ígérete szerint a legfényesebb.
Ezt kívánom mindannyiunknak, egész magyar népünknek!
Az előadás hangfelvétele: