Egy életút a keresztény humanizmus szolgálatában
2024. január 7-én a Barankovics István Alapítvány ünnepi megemlékezést és koszorúzást tartott Budapesten az Attila út 2. szám alatt a Mihelics Vid politikus és keresztény gondolkodó születésének 125. évfordulóján. A rendezvényen beszédet mondott Zachar Péter Krisztián, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének társelnöke, amit az alábbiakban közlünk.
Egy életút a keresztény humanizmus szolgálatában – 125 éve született Mihelics Vid
Mihelics Vid éppen a századforduló előtt, 1899. január 7-én született Bács-Bodrog vármegye Csátalja településén. Gondolkodását meghatározta katolikus iskolai neveltetése, ugyanis szülei korai halálát követően Makón nagybátyja felügyelete alatt nőtt fel. Ifjonti évei során 1912–13-ban egy évet a Magyar Királyi Állami Tengerészeti Akadémián töltött Fiuméban. Majd 1914-ben a zirci cisztercita kolostorba került novíciusként, itt vette fel Béla helyett a Vid szerzetesi nevet.[1] Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta, ahol 1922-ben szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Ugyanakkor élethivatását nem a rend keretei között találta meg, így a párizsi katolikus egyetemre ment továbbtanulni. Itt érintette meg a keresztény társadalomelmélet és fordult a szociálisan érzékeny közéleti katolicizmus majd a harmincas években az úgynevezett hivatásrendi gondolat irányába. Rendkívüli nyelvtudása, a latin, görög, francia, német, angol, olasz, portugál nyelv ismerete révén a legaktuálisabb európai tudományos eszmék sodrában találta magát. Így 1923-tól az Új Nemzedék katolikus napilap munkatársa lett, ahol két évvel később a lap külpolitikai szerkesztőjének nevezték ki. 1932-ben a budapesti egyetem Közgazdaságtudományi Karán habilitált „A nemzetközi munkásvédelem” című értekezésével. Ezt követően mind itt, mind a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán rendszeresen oktatott. Tudományos munkássága révén ezekben az években a keresztényszociális mozgalom egyik vezéralakjává lett. 1927-től a Vox Academica, a katolikus diákszövetség lapjának főszerkesztője, majd 1934-től hat éven át a Katolikus Szemle szerkesztője, így a modern katolikus sajtó egyik legmeghatározóbb alakja lett.[2] Titkára volt a Magyar Társadalomtudományi Társaságnak és a Szent István Akadémia is tagjai közé választotta. Írásaival, munkásságával mind konzervatív, mind liberális, mind baloldali gondolkodók részéről számos támadást, vitát váltott ki, ugyanakkor tudományos szakmai megközelítése egyöntetű elismerést is jelentett számára a hazai tudományos közéletben.
A két világháború közötti magyar társadalomban a keresztény-konzervatív világnézeti politizálás különféle konstrukciókban jelent meg (többek között a különböző keresztényszocialista jellegű pártok keretében Haller István, Slachta Margit, Wolff Károly, Zichy János vezetésével), azonban egy egységes, ökumenikus alapokon nyugvó, mérvadó és hatékony „politikai kereszténység” a pártpalettán nem tudott kialakulni és érvényre jutni.[3] A keresztényszociális eszme képviselői – az egyre inkább meddő pártpolitizálás helyett, sokkal inkább – a „terepmunkára”, a társadalmi szervezetek építésére, a jövő generációjának nevelésére és lényeglátó szociológiai-filozófiai alapmunkák megírására koncentráltak egy jövőbeni új politikai-társadalmi-gazdasági rendszert remélve.[4] Mihelics Vid, Kovrig Béla, Magyary Zoltán, Freesz József, Meggyesi Sándor, Vida István, Közi Horváth József, Kerkai Jenő vagy éppen Varga László páter az egyház társadalmi tanítása mentén, a Rerum novarum és a Quadragesimo anno enciklikák nyomdokain rajzolta meg a magyar reformok lehetőségét.[5] Miközben Európa-szerte a polgári liberalizmus felszámolása, új totalitárius rendszerek kiépítése zajlott, a keresztényszociális szolidarizmus államfelfogása a közjóért felelősséggel tartozó közhatalom erős, de korlátok közé szorított képét vázolta fel. Az állam e nézetrendszer szerint a korszak vezérszavának megfelelően „korporatív”, vagyis testületi és közösségi felépítésű, de a hivatásrendi tagoltsága megkülönbözteti az olasz fasiszta, a német nemzetiszocialista, a szovjet kommunista megoldástól, sőt az egyedi portugál vagy osztrák etatista törekvésektől is.[6] A rendi szervezeti forma egyben szabadságának biztosítéka is, mivel a szociális igazságosságra és önkormányzatiságra épít. Az állam ténylegesen a társadalom szolgálójává válik azáltal, hogy segítségével az egyes ember könnyebben és teljesebben érheti el jogos egyéni céljait, miközben a közjó is megvalósul. Azonban az állam – a szubszidiaritás elvének eleget téve – a közjó és a béke fenntartása érdekében nem vonhat a saját hatáskörébe olyan feladatokat és ügyeket, amelyek az egyes polgárokra vagy kisebb közösségeikre, így például a felállítandó hivatásrendekre tartoznak, máskülönben átfordulna egy totalitárius rezsimbe.[7] A katolikus szolidarizmus magyarországi hirdetői, így maga Mihelics Vid is, többször felhívták a figyelmet arra, hogy a hivatásrendi társadalom feladata kiegészíteni a válságba jutott parlamentarizmust és ezzel megfelelő demokratikus tartást adni egy nem csak tömegpártokon és többségi szavazásokon alapuló rendszernek.[8]
Ezt képviselte Mihelics Vid 1943 augusztusában a báró Apor Vilmos püspök védnöksége mellett megtartott titkos katolikus értelmiségi találkozón is Győrben, ahol a háború utáni politizálás lehetőségeit dolgozták ki.[9] A keresztényszociális tábor vezetői világosan látták, hogy az Európa-szerte jelentkező totális rendszerek azért tudták megszólítani a modern tömegeket, mert – ahogy Mihelics Vid Keresztény humanisták című cikkében írta – „a liberális rendszerben megoldhatatlan szociális kérdés megoldását ígérik”. A választási helyzet tehát vagy a kiüresedett és sanyarú sorsot jelentő szabadság, vagy a szabadság nélküli totális állam „elviselhető, mert azonos szintre hozott szociális körülményei” között áll fenn.[10] Nézetrendszerük szerint ezért kell más és új megoldási javaslatokat felmutatni, és ezt éppen a katolikus társadalmi tanítás segítségével lehet a rendezett, ugyanakkor szabad társadalmon keresztül.
Ennek letéteményesét látták előbb a Katolikus Szociális Népmozgalomban, majd az ebből kinővő, Barankovics István vezette Demokrata Néppártban, melyek életében Mihelics Vid is meghatározó szerepet vállalt.
A néppárt a kezdetektől a kommunista szalámitaktika célkeresztjébe került; az ÁVO, majd az ÁVH folyamatos megfigyelés alatt tartotta vezetőit, képviselőjelöltjeit, befolyásos szimpatizánsait.[11] Ennek ellenére mutatja erejét, hogy 1947-ben rendkívül komoly eredményt (az érvényes szavazatok 16%-át) érte el és Mihelics Vid is parlamenti képviselő lett. A párt hetilapjában, a Hazánkban visszatérő írásokban mutatta be a kereszténydemokrácia társadalomelméletét és politikai eszméit, valamint vette fel a harcot „Pártiskola” cím alatt az egyre gátlástalanabb támadásokkal. A kezdetektől hitet tettek a joguralom és az alapvető szabadságjogok alapelve mellett, középpontba kívánták állítani a gazdasági és társadalmi rendszerben a szeretet és az igazságosság gondolatát, a magántulajdonhoz kapcsolni kívánták a tisztességes megélhetés elvét, korrigálni kívánták a liberális-kapitalista rendszer túlkapásait és elkerülni a kommunizmus tévelygéseit. Emiatt Mihelics is fokozatosan a kommunista hatóságok megfigyelése alá került, ami 1948-tól teljes visszavonulásra kényszerítette. Számos párttársától eltérően nem a külső, hanem a belső emigrációt választotta ekkor, így 1949-től haláláig belső munkatársa volt az Új Embernek és főmunkatársa a Vigiliának.
Alapvetően az 1956-os forradalomban próbált ismét szerepet vállalni, de a szabadságharc leverését követően letartóztatták és több hónapig fogságban tartották. Élete hátralévő részét a katolikus közélet szinte politikamentes közegében igyekezett megélni és így lehetett a hatvanas években a Vigília egyik felelős szerkesztője. Hogy árnyaljuk a képet érdemes kiemelnünk hogy ez a tevékenysége minden bizonnyal összefüggésben áll azzal hogy korábbi szerepvállalásai miatt továbbra is nemcsak megfigyelés alatt tartották, de a levéltári iratok szerint a forradalom után, a börtönben két hónapos vegzálással megtörték. A Belügyminisztérium 5. Osztálya elérte, hogy a Második Vatikáni Zsinat időszakában jelentéseket készítsen a katolikus értelmiség belső viszonyairól és az egyház helyzetéről. Ugyanakkor haláláig távol állt tőle, hogy bármilyen eszmei közösséget vállaljon korának politikai-ideológiai rendszerével. Ahogy Frenyó Zoltán professzor fogalmazott:
az utolsó földi pillanatokig „elvi optimizmussal, egyházhűséggel s egy korszerű keresztény értelmiség kialakításának szándékával” írta rendületlenül cikkeit.[12]
Mihelics Vid mindvégig hármas egységben gondolkodott: Isten, világ és az ember folyamatos kapcsolata állt munkásságának középpontjában. Élete során mindig az örök eszmék igézetében, de korának magyar valóságában igyekezett e hármat felmutatni. Arra törekedett, hogy a katolikus gondolkodást és a szociológia tudományos eredményeit úgy tudja egységbe foglalni, hogy a katolikus szellem, a pozitivista tudomány és a racionális politikai tendenciák Magyarország felemelkedéséhez nyújtsanak támpontokat. Talán ez az a gondolat amely Mihelics meglátásait, gondolkodásmódját ma is aktuálissá teszi: az egyén és közösség viszonyának rendezése, egy ember- és közösségközpontú társadalomfilozófia és egy humánus gazdaság megteremtése, vagyis a liberalizmus, a szocializmus, a katolikus társadalmi tanítás és a szociális etika irányainak egységbe foglalása. Így volt Mihelics Vid a jobboldalnak túl bal, a baloldalnak túl jobb, a konzervatív egyháziaknak szocialista, a szocialistáknak túl klerikális. Ahogy maga írta későbbi munkáiban, ez a mindenkori gironde politikai hagyományának örök tragikuma, amely számára azonban az egyetlen helyes humanista utat jelölte ki. Ezért volt számára egyértelmű, hogy
a keresztény társadalombölcselet útja nem középutas kompromisszum a liberalizmus és kollektivizmus között, hanem az egyetlen helyes viszony megteremtésére alkalmas világnézet az egyén és a közösség kapcsolatában.
Maga Mihelics írta, hogy „Amíg a liberalizmus csak az elszigetelt egyént, a marxizmus pedig csak az embert, mint a társadalmi szervezetnek egyenlő jogú és kijelölt helyű sejtjét veszi figyelembe, ne lehessen olyan megoldás, amely biztosítja az emberi létigények kielégítését, de ezzel együtt az egyéniség kifejezhetését is? Nos, nekünk, katolikusoknak hitünk és meggyőződésünk, hogy ezt a harmadik megoldást, amely az individualizmus és a szocializmus előnyeit azok hátrányai nélkül egyesíti magában: a közel kétezer éves kereszténység szociális tanítása nyújtja. Krisztus egyháza, mint a történelemnek már annyi fordulópontján, ismét előlép, hogy megmentse az emberiséget a lelki és kulturális összeomlástól.”[13]
Két szélsőség szorításában ez az egyetlen vállalható, emberközpontú önálló eszmerendszer a szolidarizmus talaján álló keresztény társadalmi tanítás. Ugyanis ennek segítségével lehetséges „a lüktető önkormányzati élet, életerős, öntevékeny, szerves társadalom, a hétköznapok szabadságainak sikeres egyeztetése, demokratikus szellem a gazdálkodás világában, a társadalmi vezetőréteg egészséges kiválasztása, rátermett és érdemes gazdasági hierarchia, fejlett foglalkozási hivatástudat és etika, a termelés önfegyelmezése és egységes munkamorál, a gazdasági és szociális politika rugalmas, szakszerűen gyakorlatias, mert a különböző vidékek és foglalkozások sokrétűségével és gazdag tagozódásával számoló megvalósítása, a központosító merev etatizmus megszüntetése éppen az állam erejének és tekintélyének fejlesztése érdekében.”[14]
Mihelics programja a társadalom meggyőzése volt, hogy a szélsőséges eszmék korában, a korlátlan liberalizmus, a sztálini bolsevizmus, a hitleri nemzetiszocializmus és az európai autoriter tendenciák közepette megtalálják a magyar államberendezkedés megóvását, egyben azonban jobbítását is jelentő keresztény társadalmi rendet. Azt gondolom, hogy e jelentős katolikus gondolkodó születésének 125. évfordulóján nem is lehet más programunk a közeljövőre nézve, mint ennek a keresztény társadalmi programnak a megújítása és továbbvitele akkor, amikor ismét szélsőséges ideológiák és totalitárius véleménytörekvések igyekeznek bennünket gúzsba kötni. A relativizmus diktatúrájával szemben az egyetlen valós alternatívát a keresztény társadalmi tanítás perszonalizmusa jelentheti, vagyis hogy az individualista és a totalitárius tanítással szemben az ember teremtettségéből fakadó személyi méltósága a döntő tényező; ezt egészíti ki a szolidaritás elve, vagyis hogy az egyének csak másokkal együtt vannak jelen a társadalmi-gazdasági folyamatokban és ezáltal a felelősségen is osztoznak; ettől elválaszthatatlan a szubszidiaritás elve, vagyis az egyének és kis csoportok önrendelkezése olyan ügyekben, melyeket hatékonyabban tudnak ellátni, mint a közösség egésze; valamint a közjó elve, vagyis az állam partnersége a társadalmi csoportok fejlődésében, és hogy ennek segítségével a partikuláris érdekek háttérbe szoríthatók a közösség egészének érdekével szemben. E négy figyelembevételével ma is Mihelics gondolatvilágához méltó keresztény közéleti politika építhető hazánkban és Európában.
Dr. Zachar Péter Krisztián
[1] Vö.: Frenyó Zoltán: Egy magyar katolikus gondolkodó. Mihelics Vid életműve. Bp., METEM, 2002.
[2] Frenyó, 2002. 13-19.
[3] Vö.: Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon. Bp. Typovent, 1993.
[4] Petrás Éva: Társadalmi tanítás és szociális kérdés. Az egyház társadalmi tanításának recepciója a katolikus értelmiség körében, 1931–1944. Egyháztörténeti Szemle, 2013/2, 3–19.
[5] Vö.: Zachar Péter Krisztián: Gazdasági válságok, társadalmi feszültségek, modern válaszkísérletek Európában a két világháború között. Budapest, L’Harmattan, 2015.
[6] Vö.: Strausz Péter: Korporáció vagy hivatásrend? Az érdekképviseleti rendszer átalakításának kérdése Európában és Magyarországon 1926–1940. Múltunk, 2010/1, 83–122.
[7] Varga László: Szociális reform és hivatásrendiség. (Nemzeti Könyvtár 40–41.). Bp. Stádium Sajtóvállalat, 1941, 19–23.
[8] Vö.: Mihelics Vid: Keresztényszocializmus. Bp. Magyar Szemle Társaság, 1933.
[9] Lásd erről bővebben: Klestenitz Tibor – Soós Viktor Attila – Petrás Éva (szerk): Útkeresés két korszak határán. A Katolikus Szociális Népmozgalom 75. évfordulójára. Agyagosszergény, Közi Horváth József Népfőiskola, 2019.
[10] Mihelics Vid: Keresztény humanisták. Nemzeti Újság, 1940. 11. 22.
[11] Vö.: Tabajdi Gábor: A kereszténydemokrata hagyomány és az állambiztonsági iratok. Betekintő, 2016/2.
[12] Frenyó, 2002. 86.
[13] Mihelics Vid: Világproblémák és katolicizmus. Bp., 1933. 8.
[14] Kovrig Béla: Merre megyünk? A hivatásrendi mozgalmak számára kiadja az EMSZO és a KALOT. Kispest, 1943. 21.